A nyolcvanéves költő, Juhász Ferenc a Mandula utca közepén áll. Vár egy kicsit, bemegy a házba, a házból az elvadult kertbe, ahol a vén körtefa áll. A körtefa magas, haldoklik és nagyon szép. Göcsörtös ágai egészen a dolgozószobáig érnek, ahol a költő íróasztala áll, és ahol hosszú-hosszú évekkel ezelőtt a felesége fölakasztotta magát.
– A há-zas-sá-gi év-for-du-lón-kon – szótagolja a költő. – A hu-szon-ne-gye-di-ken. Megkérdeztem aztán a lányomat, adjuk-e el a lakást. Ha azt kívánja, megyünk, de az én véleményem az, hogy ott kell folytatni, ahol…
– Mi volt a baj?
– A feleségem apja kilenc évig ült Szegeden, a Csillag börtönben. Kulák volt, csépléskor mondott valamit, és már vitték is a Miska bácsit. Ekkor kezdődött. Aztán megszületett Katika, az első gyermekem. Mondtam, az istenért, ne menjetek Medgyesházára. Ne menjetek le, könyörögtem, de a feleségem azt mondta, anyu látni akarja a pólyást. Medgyesháza Békéscsabától negyven kilométerre van, és még aznap éjjel beállított hozzájuk a rendőrség. Pénzt, adót követeltek, pedig addigra már mindent elvittek, még a biciklivázat is a padlásról… aztán lehúzták a gyerekről a pólyát… Ekkor kezdődött. Tél volt, a feleségem mezítláb és hálóingben rohant a rendőrségre, ordított és sikoltozott. Egy hét múlva telefonáltak, Rákosi elvtárs vár.
– Hányas években járunk?
– 1951-ben. A párközpontban Rákosi elvtárs avval fogadott, hogy „Juhász elvtárs, az ön feleségét Márianosztrára fogjuk bezárni”. Kérem, válaszoltam, akkor én át fogok mászni a márianosztrai börtön drótkerítésen. Közben néztem Rákosi elvtárs cipőjét, amely magas szárú volt, barna, szép fűzővel, az öltönye meg gyönyörű angol szövet. „Na, na, na! Viszontlátásra!”, mondta Rákosi… A skizoidásnak vannak jelei. Ha Erzsike, a feleségem ünnepélyes arccal úgy mutatkozott be nekem, hogy Juhász Ferencné vagyok… vagy ha megérkezett taxival, kezében hatalmas bőrönddel, amit hitelbe vett a nevemre, és a hatalmas bőröndbe vásárolt egy kisebbet, abba egy még kisebbet, abba pedig egy ridikült, és egy kisebbet, a kisebb-kisebb ridikülbe pedig bukszát… aztán vett még hatvan méter ágyvásznat is hitelbe, a nevemre, miközben egyetlen fillérünk sem volt… Köszönöm szépen, álljunk meg a beszélgetéssel… A feleségem az Irodalomtudományi Intézetben dolgozott, és gyönyörű könyvet írt Bródy Sándorról. A feleségem okos volt, picike, barna, és a huszonnégy évnyi házasságból vagy húszat a Lipóton töltött. Hol ki, hol be. Az elmebetegek nagyon tudnak disszimulálni. Megjátsszák, hogy semmi bajuk. A főorvos üzen, gyere, vidd haza Erzsikét, én meg azt mondom, ne, ne, ne higgy neki, várj. Fél óra múlva a feleségem a sarokban már hatvan kígyót látott, és következett az elektrosokk… Mondjam még? Mikor a feleségem fölakasztotta magát, a szoba berendezését cakum-pakum odaajándékoztam az unokaöcsémnek, aztán szóltam a sógoromnak, aki asztalos volt, gyári munkás, hogy mérje föl és rendezze be újra, mert hogy én itt fogok tovább élni.
– Ez lett a dolgozószobája?
– Ez, de nyolcvan év alatt annyi minden összegyűlik. Az ott a képen az édesapám.
– Szép ember volt.
– Kőműves. Aztán kivették a fél tüdejét és hivatalsegéd lett. Ő a mamám, ott fönt a falon. Jöjjön. Az esküvői fotójuk már az esküvőjük után készült, és látod? A mamának egy kicsit már kiáll a hasa. Mert már benne vagyok. Az meg ott a mamám halálajándéka. Szegények lévén a búcsúban vettek egy szőtt Szűz Máriát meg egy szőtt Jézust, és amikor a mama haldoklott, én kaptam a Jézust, Gyuszi, az öcsém meg a Szűz Máriát. Ez itt egy dívány. Azért takartuk le subával, mert abba pakoltuk a kitüntetéseket. És látod a tulipántos ládát? Az a különössége, hogy Munkácsy készítette, s hogy azok a rólam szóló egykori bírálatok találhatók benne, amiket, ha most kivennénk, lenne ámulat. Hogy akik a szocializmusban engem imperialista ügynöknek neveztek, azok most a mi nemzeti hőseink.
– Olvastam nemrég megjelent könyvét, a Pacsirták a szívbent, és…
– Volt hozzá türelme? Áldja meg érte az Isten.
– Elolvastam azért is, hogy kérdezhessem a nagyapjáról…
