Újra megjelent magyarul Anthony Burgess Egy tenyér ha csattan című regénye, amelynek elbeszélője egy olyan fiatalasszony, aki gyakran nem érti, hogy mi történik körülötte.
Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan. Fordította: Prekop Gabriella. Helikon, 2015.
Kifejezetten termékeny időszakában írta az Egy tenyér ha csattan című regényt Anthony Burgess. Eredetileg nem is a saját neve alatt jelent meg 1961-ben, hanem Joseph Kell álnéven adta ki a könyvet, mert nem akarta, hogy kivételes termékenysége gyanússá tegyen az olvasó szemében (előző évben jelent meg a Beteg a doktor, a következő évben pedig a Kubrick-film alapjául szolgáló Gépnarancs).
Egyébként később még egy ízben használta Burgess a Joseph Kell álnevet, az Enderby-tetralógia első részét szintén Kell néven jegyezte a szemérmes író. Pedig nincs oka a szégyenkezésre, remek formában volt akkor: ennek ékes bizonyítéka az, hogy az Egy tenyér ha csattan most negyedszerre jelenik meg magyarul.
Így aztán bekapcsoltam a tévét, leültünk eléje, Howard nagyon komoran. Azon az estén egy régi film ment, pocsék rossz film a sivatagi háborúról, a katonák a Lili Marlene-t fütyülték, voltak benne tankok, tankkilövő ágyúk meg Rommel, szóval nagyon unalmas és régimódi volt. Van nekünk elég bajunk, minek kell más népek elmúlt bajaira emlékeztetni bennünket?
– elmélkedik az Egy tenyér ha csattan elbeszélője, Janet Shirley áruházi dolgozó. Jellemzőbb gondolatmenetet keresve sem találhatnánk a könyvben, Burgess ugyanis a kisvárosi közegben viszonylag gondtalanul éldegélő huszonéves asszonyt tette meg regényének narrátorává, aki nagyjából 800 szó segítségével meséli el élete nagy kalandját.
Sárbogárdi Janet csodálatos kalandjai
Janet narrációja miatt gyakran az író szemére is vetik, hogy valamiféle hímsoviniszta szemléletet visz végig a regényben, de ne legyünk felületesek és igazságtalanok: hamar kiderül, hogy bár Janet tényleg nem remekel az általános műveltség alapvetéseiben, azért ezerszer normálisabb, mint különös tehetséggel megáldott férje. Ráadásul ugyan a felszínen az Egy tenyér ha csattan valóban távolról Sárbogárdi Jolán-egyszerűségűnek hathat, de Janet férje révén olyan kérdések is felmerülnek, amit egyáltalán nem lehet elintézni egy kézlegyintéssel.
Janet Shirley mosogatás közben tényleg nem politikán, vagy művészettörténeten gondolkodik; sokkal inkább izgatja az, hogy lekörözze a kaotikus házasságban élő, mentálisan kissé labilis nővérét. Meg az, hogy megbecsült tagja legyen a társadalomnak, ami nagyjából annyit tesz, hogy csak egy nagyon picit nézzenek fel rá az utcabeli nők, hogy őt mennyire szereti a férje, illetve hogy kényezteti a lehetőségekhez képest. Innen indulunk, a szituáció nem ismeretlen, de Janet vágyait nem is igazán lehet rossz néven venni.
Akik nálam nem sokkal fiatalabbak, még emlékezhetnek arra a postás srácra, aki Vágó István műsorában majdnem végigmenetelt a végső kérdésig: Janet férjét hasonló szerencse éri, ő azonban nem műveltségének köszönheti szerencséjét, hanem a fényképező-memóriájának. Howard sem egyszerű eset, ráadásul a fejében egyszerre buzog valamiféle ideológiai- és identitásválság is, ez pedig egyre gyorsabban ránt minket a regény egyre furcsább végkifejletéig.
Az amerikai kuzin
Sokáig ugyanis úgy érezzük, mintha Updike Nyúl-sorozatának brit verzióját olvasnánk, annak tragikus kacskaringói nélkül. Talán nem is véletlen, hogy az Egy tenyér ha csattan, illetve az első Nyúl-regény (Nyúlcipő) egy év különbséggel jelent meg a hatvanas évek elején. Harry Angstrom és Howard Shirley, Janice és Janet sok szempontból hasonlít egymásra, a kirívó különbség leginkább az elbeszélés módjában van, ugyanis Anthony Burgess időről időre Janet háta mögé lopózik és cinikus humorából óvatosan hozzáadagol a fiatalasszony elbeszéléséhez.
Az Egy tenyér ha csattan a magyarul megjelent Burgess-életmű legkönnyebben olvasható és legviccesebb darabja, de ne hagyjuk magunkat becsapni, attól még, hogy valaki 800 szó segítségével mesél el nekünk valamit, még nem biztos, hogy a mondanivalója érdektelen, vagy sekélyes. Persze részben lehet az, de azt meg a helyén kell kezelni.
