A gyanútlan vásárló komótosan méregeti a könyvesbolt kínálatát. Egyszer csak megakad a szeme egy köteten, melynek úgy vibrál a borítója, hogy az űrből is ki lehetne szúrni. A könyv szinte fennhangon üvölt, amíg kézbe nem vesszük, és nem adunk neki egy esélyt. A szóban forgó kötet nem más, mit Jandy Nelson Neked adom a napot című regénye, mely a Libri Kiadónál jelent meg októberben. Az amerikai írónőnek nem ez az első sikeres dobása, Az ég a földig ér című ifjúsági regényével robbant be a köztudatba. A Neked adom a napot a második nemzetközi bestsellere. A könyvet az ifjúsági irodalom szerelmesei az egekig magasztalják.
Vad, gyönyörű és mélyen megindító. Nelson írása annyira eleven, hogy a lapok szinte világítanak a sötétben.
Fejti ki véleményét a kötetről Ransom Riggs, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei írója. De azért lassan a testtel, hiszen ifjúsági regény és ifjúsági regény között is van különbség. A Neked adom a napot például egy fajsúlyosabb darab. A szerző olyan témákkal fűszerezi meg a vidámkodós, csacsogós, szerelmes tinisztorit, mint a halál és a homoszexualitás. Teszi mindezt több mint 400 oldalon. Ettől függetlenül a borítóra jellemző ragyogó, vibráló hangulat a regényben is visszaköszön, csak kapunk hozzá egy emberes adag drámát is.
Főszereplőnk egy 13 éves fiú-lány ikerpár, Noah és Jude, akik hihetetlenül közel állnak egymáshoz. Három évvel később azonban drámaian megromlik kapcsolatuk, a kedélyeket pedig egy családi tragédia borzolja tovább. A festőnek készülő, tipikus művészlélek Noah a szomszéd fiúval esik szerelembe, Jude pedig mesteréül választ egy goromba férfit, akinek több köze van a lány családjának széthullásához, mint hinné.
Csöppet sem átlagos tinédzserek csöppet sem átlagos életét figyelhetjük tehát. Hogy ne legyen minden olyan egyszerű, ugrálunk is kicsit az időben: hol Noah szemszögéből követjük az eseményeket, hol Jude mesél, immár három évvel később. Jandy Nelson vibrálóan erős, színes-szagos hangulatvilágával bolondítja meg a sztorit. Ahogy a két főszereplő fest és szobrászkodik, úgy játszadozik a szerző az érzelmekkel, és úgy lengi körül a művészet az egész olvasmányt. Jandy Nelson mintha minden színből egy direkt kicsit többet adagolna arra a bizonyos vászonra: a könyvben a szomorú végtelenül szomorú, a vidámság pedig szinte átlyukasztja a lapokat.
Hozzám hajol, egymáshoz ér a vállunk. Ez ránk vall. A mi pózunk. A meghitt összebújás. Így örökített meg bennünket még az ultrahangos kép is, ami anyuban készült rólunk, és így ábrázoltam magunkat azon a rajzon, amit Fry tegnap kettétépett. Mi a világon mindenki mástól eltérően az első sejtjeinktől együtt léteztünk, együtt jöttünk ide. Ez az oka, ha szinte senki sem veszi észre, hogy javarészt helyettem is ő beszél, ez a magyarázata, hogy kizárólag négykezest tudunk játszani a zongorán, külön-külön egyáltalán nem, ez az oka, hogy sosem bírunk kő-papír-ollót játszani. Mindig vagy két kő, vagy kép papír, vagy két olló jön ki. Ha nem így rajzolom le kettőnket, félemberekké rajzolom le magunkat.
400 oldalnyi ragyogás
A Neked adom a napot olyan gördülékeny és szemléletes, hogy filmként pörög előttünk a sztori. Szinte minden szereplőnk vagy egy különc művész, vagy szimplán nem mindennapi jelenség, de mégis hitelesek. Egy kortárs ifjúsági regénynél fontos kérdés, hogy a szerző képes-e a mai fiatalok nyelvén írni. Nincs annál kellemetlenebb, amikor valaki 10 évvel ezelőtt divatos kifejezéseket gyömöszöl a tinédzserek szájába. Ennél már csak az a kínosabb, amikor a szerző próbál hihetetlenül modern lenni, de „túltolja” a dolgot, és olyan szlgengeket, káromkodásokat pakol egymás mellé, amiket épeszű tini soha nem használna egyszerre. Nos, Jandy Nelson egyik csapdába sem esett bele, ahogyan a magyar fordításért felelő Komáromy Rudolf sem.
A Neked adom a napot mind sztoriját, mind nyelvezetét tekintve borzasztóan erős darab. Néha talán túl erős is. Az olvasás során olykor úgy éreztem, mintha a szerző túl nagy kanállal merné az érzelmeket, és túl sok információt próbálna a fejemre zúdítani. Persze lehet, hogy csak én estem neki túl mohón a 425 oldalnak. Jandy Nelson regénye mindenesetre hihetetlenül életszagú művészmese. Olyan, mintha könnyekkel és örömkönnyekkel áztatták volna át a könyvet, aztán átküldték volna a napfényes meseországba, hogy ott száradjon meg.
