Jakab Zoltán a hazai hardcore-punk szcéna megkerülhetetlen alakja a kilencvenes évek vége óta, a Newborn énekeseként tűnt fel, annak feloszlása után pedig a Bridge To Solace-ben folytatta. A Bridge To Solace 2010-ben oszlott fel három nagylemez, egy EP és számtalan európai turné után. Ezt követően Zolival leginkább csak koncertszervezőként találkozhattunk, tavaly azonban bemutatkozott új zenekarával, a Ghostchanttel. A Ghostchant legújabb EP-jét a cikk végén hallgathatod meg, mi pedig Zolit kérdeztük az elmúlt évekről és az új zenekarról.
A Bridge To Solace 2010-ben jelentette be a feloszlását, ezek után pedig évekig nem volt zenekarod. Miért érezted úgy akkor, hogy nincs erre szükséged?
Bármennyire is szerettem a Bridge To Solace-t, a végén már inkább csak szenvedésnek éreztem a zenekarozást. Előtte a Newborn 4 évig létezett, a Bridge To Solace pedig 8 évig volt aktív, ebből pedig 11 évet turnéztam végig. Ráadásul akkorra már a zenekar tagjai között megvolt egy iszonyatosan jó kapocs, ami megmaradt a feloszlás után is: rengeteg jártunk össze továbbra is, viszont egyáltalán nem kellett már ehhez az, hogy több ezer kilométert zötykölődve egymást szagoljuk a buszban. Félreértés ne essék, én imádtam ezt csinálni, egyszerűen csak fizikailag és szellemileg is iszonyú megterhelő volt egy idő után. A búcsúkoncertet végül Kámán Peti betegsége miatt lemondtuk, és a pótlásra nem került sor sohasem. Valahogy megnyugvás lett rajtam úrrá. Igazi pezsgőbontós korszakom volt, baromira élveztem azt, hogy ezt most nem csinálom.
Egyáltalán nem hiányzott?
Időnként néhány baromi jó koncerten megszólalt bennem az, hogy milyen király lenne ezt újra csinálni, de amikor koncertszervezőként más zenekaroknál ugyanazt láttam, amit magunknál anno, akkor mindig eszembe jutott, hogy miért nem hiányzik ez. A zenekarok beesnek délután a helyszínre, beállnak, aztán órákon át unottan nyomogatják a telefonjukat, fetrengenek valami ócska kanapán, egyik cigiről a másikra gyújtanak – ez a nihil nem hiányzott egyáltalán.
Hogy lett akkor mégis Ghostchant?
Norbival (Czetvitz Norbert, a Ghostchant és a Nadir gitárosa) már jó 15 éve ismerjük egymást, együtt járunk meccsre és egy ideje már beszéltünk róla, hogy meg kéne azzal ünnepelni a barátságunkat, hogy csinálunk egy zenekart. 2012 nyarán mondta először, hogy van néhány ötlete, nézzük meg. Kitaláltuk azt az ördögi tervet, hogy csinálunk néhány dalt ketten, aztán feldoboltatjuk Fellegi Ádival (ex: Newborn, Bridge To Solace, most: IN LAK’ECH), megcsináljuk a többit, és felrakjuk az internetre. Végül több okból sem így alakult. Szerveztünk egy próbát, hogy meghallgassuk, hogyan szólnak ezek a számok: végül Kocsis Mátét (ex: The Idoru) hívtuk dobolni, Norbi pedig szólt az akkor szintén Nadir-tag Kósa Daninak, hogy jöjjön le bőgőzni, Big (Nagy Gábor, ex: The Idoru) pedig jött a másik gitáros posztra. Ez annyira jól sikerült, hogy végül mégis zenekarban kezdtünk el gondolkodni, de akkor majdnem 1 évig nem történt semmi. Végül 2014 januárjában jelent meg az első EP (Slaves EP), úgyhogy hirtelen megint ott találtam magam, hogy újra van zenekarom. Eleinte úgy volt, hogy nem koncertezünk; később megegyeztünk, hogy koncertezünk ugyan, de csak egyszer; aztán kiderült, hogy ez sem lesz tartható. Rendes zenekar lettünk, de azért próbáljuk ésszerű korlátok között tartani a dolgokat.
Szóval belevittek a haverok.
Sokat gondolkodtam, hogy ebben mennyi volt a peer pressure, de nem hiszem, hogy itt erről lenne szó. Főleg, hogy mióta publikus a pánikbetegséges dolgom, azóta nem nagyon izgat az, hogy ki mit mond. Ha nem akarok elmenni egy koncertre, akkor nem vagyok ott; ha nem akarnék zenekarozni, akkor nem lenne most Ghostchant. Ezt én akartam így, ráadásul ez jó motiváció volt arra is, hogy fizikailag összeszedjem magam: kitűztünk egy jó távoli időpontot az első koncertnek, hogy legyen elég időm hozzá.
Miért volt erre szükség?
Nem a rutinnal volt a gond, mert a Ghostchant tagjaiban összesen van vagy 2000 fellépés. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy ebben az állapotban nincs létjogosultságom a színpadon állni. Ezzel nemcsak az embereket köpném szemen, hanem saját magamat is. Oké, hogy én is magamnak zenélek meg a saját démonjaimat akarom kiirtani, de azért van egy bizonyos szint, ami alá nem illik menni. Én sem szeretek csalódni más emberek koncertjein, és én sem szeretnék csalódást okozni. Tavaly decemberre tűztük ki az első koncertet, én pedig október közepén mentem el Makó Dávid barátomhoz (ex: Stereochrist, most: HAW, Devil’s Trade) edzeni. Két és fél hónapom volt rá, hogy rendbe jöjjek.
Az kevés idő, nem?
Nem, simán elég volt. Főleg úgy, hogy akkor már letettem az alkoholt, és másfél évtized vegetáriánus-lét után vegan lettem tavaly nyáron, ami magától ledobott egy pár kilót. Volt még tavaly egy erős élményem: elmentünk egy hétvégére Szlovéniába a barátnőmmel, a Southern Oracle-tag Barnival meg az ő barátnőjével. Fel kellett mászni egy irgalmatlan magas vízeséshez, és azt hittem, hogy megdöglök, amíg felérek. Akkor mondtam azt magamnak, hogy na ne már. Utána még elmentem egy balkáni turnéra a Southern Oracle-lel, hazaértem egy vasárnapi napon, kedden reggel pedig ott álltam megszeppenve az edzőteremben.
Közben pedig vezettél egy blogot, amiben írtál a pánikbetegségedről. Azért ez nem lehetett egyszerű döntés.
Ezzel kapcsolatban megnyílni tényleg elég nehéz volt, meg egy kicsit az is frusztrált, hogy nem akartam a pánikblogos fickó lenni, meg a punkszíntér Oravecz Nórája. Viszont maga az írás nekem is sokat segített, illetve a megjelent pár bejegyzésre rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, ami hihetetlenül jól esett. Van is egy kis lelkiismeret-furdalásom, mert erről már nem írtam 11 hónapja, de szerintem most megint fogok majd publikálni erről, mert újra megfogalmazódott bennem néhány dolog. Egyébként is elég megbízhatatlan időközökkel írok, mert nálam ez eléggé agresszív impulzusokból jön.
De ha jól értem, akkor óriási a különbség a néhány évvel ezelőtti önmagad és a mostani között.
2012-ben volt egy nagyobb reccsenésem mentálisan, akkor szedtem gyógyszereket is. Bekerültem egy állapotba, amikor alig mentem el otthonról, egy kört nem tudtam menni az udvaron. A lehető legkevesebb mozgást végeztem, és megpróbáltam minden stresszhelyzetet kerülni. Ma meg fordítva van: ha egy helyben kell állnom, abba beleőrülök, folyamatosan jövök-megyek. A színpadon is más, régen minden gondomat felvittem a színpadra és hagytam, hogy megegyen. Mostanra ez megfordult, úgy érzem, hogy ura vagyok a helyzetnek: ha bajom van, akkor tudom, hogy egy koncerten meg tudok tőle szabadulni.
A Ghostchant zeneileg jóval sötétebb a korábbi zenekaraidnál.
Mindig imádtam a klasszikus svéd death metalt, nagyon bírom az olyan zenekarokat, mint a Dismember, az Entombed, vagy az At The Gates. Norbival ugyanez a helyzet, úgyhogy nem véletlen, hogy ennyire egymásra találtunk zeneileg, az meg külön jó, hogy másoknak is tetszik, amit csinálunk. Persze azt is megkaptuk már, hogy túl vagyunk hájpolva az előéletem miatt, de én ezt nagyon igazságtalannak tartom a többiekkel szemben. A Ghostchantben más a munkamegosztás, mint a korábbi zenekaraimban, ez egy demokratikus intézmény. A Ghostchant pedig azért is lehet ennyire sötét, mert leginkább arról szól, amit mind az öten mindennap megélünk a környezetünkben. Ha elmegyünk amellett, hogy próbáljunk meg ne politizálni, meg folyamatosan megváltani a világot, elég az is a sötét hangulathoz, hogy reggelente edzésre menet felszállok a metróra, és rossz körülnézni, mert mindenki arcára rá van írva a nyomorúság.
https://www.youtube.com/watch?v=owrJbJ7_UFI
Ilyennek látod Budapestet?
Budapest irgalmatlan nyomasztó. Megvan vele ez a bizarr, perverz se veled-se nélküled kapcsolatom. De az tényleg borzasztó, hogy reggel felszállok a metróra, és az embereknek az arcára van írva a reménytelenség, az elkeseredettség, a kisstílűség, a totális kilátástalanság. Nemrég egy prágai haveromtól is kérdeztem, hogy lát minket és ő is azt mondja, hogy imádja ezt a várost, csak azt nem bírja, hogy az emberek arcára rá van írva a nyomor. Hiába pörög a Gozsdu, hiába játsszuk el a Központ és a Kuplung közötti zsebkendőnyi területen, hogy európaiak vagyunk, még nagyon messze járunk ettől. Minden idegszálammal azon vagyok, hogy ne váljak itt olyanná, mint mindenki más.
Mondtad, hogy az ésszerűség keretein belül akarjátok tartani a Ghostchantet. Ezt meddig lehet tágítani?
Idén 2 koncertet akartunk eredetileg, ehhez képest idén már játszottunk vagy nyolcszor és még megyünk idén Egerbe, Szegedre és Esztergomba, ahol ráadásul a VHK-val játszunk. Meglátjuk, hogyan tudjuk ezt csinálni, azért akadály az is, hogy a többiek máshol is zenélnek, a dobosunk munkahelye pedig egy iszonyatosan pörgő popzenekar. Szerencsére vannak beugróink, ha valakinek más dolga lenne, így például Nyírbátorban Kámán Peti játszott velünk, aki mindkét gitárosunk helyett be tud ugrani, dobon pedig Budai Béla segített ki minket. Több hetes Európa-turnét már nem akarok csinálni, de egy 10 napos etapba nem halnék bele. Szerencsére most nem dolgozunk kiadóval, aki cseszegetne minket, a saját tempókban tudunk haladni és ez egy tök jó állapot. A tavaszi turné-nyári fesztivál-őszi turné körforgásba viszont már tényleg nem akarok visszaszállni, fesztiválokon egyáltalán nem akarok játszani. Jövőre maximum egy fesztiválon leszünk ott, de egyébként semmi értelmét nem látom, főleg itthon nem akarok beállni az egymást könyöklők táborába, hogy piszlicsáré összegeken veszekedjek.
A Ghostchanttel egy 4 részes EP-sorozaton dolgoztok, aminek a második része idén februárban jelent meg (Nations EP). Ez egy elég koncepciózus anyagnak tűnik.
Időnként megkapjuk, hogy miért kell politizálni, de erre a válasz nagyon egyszerű: mert egy punk-hardcore zenekar vagyunk végeredményben. És mosolyoghatunk a művészkedős punkzenéken, de igaza van Ian MacKaye-nek: „your emotions are nothing, but politics” – ez is ugyanolyan állásfoglalás a világgal szemben. Fogod magad, beleöntöd magadat a dalaidba, és nem kell feltétlenül fakdöszisztemezni, hogy különálló egység legyél a világban. Én úgy határoztam, hogy a Ghostchant 4 EP-jén (Slaves, Nations, Faith, Harmony) végighúzódik majd egy kerek koncepció: a Slaves az elmúlt 8 év gazdasági túlköltekezéséről szól, a Nations EP-n pedig az a szomorú tendencia jelenik meg, hogy Európa mindenhol radikalizálódik, holott azt már láttuk egyszer, hogy az nem járható út, ha kiirtjuk emberek millióit. Ezen van a Foundations című dal is, ami a kellemetlenül PC, baloldali réteg hibáit hánytorgatja fel, ők ugyanis egy tök hasonló mini-fasizálódáson estek át. A Faith az ezeket a rendszereket hallgatólag támogató egyházakról szól majd. A Harmony egy pozitív végkicsengésű anyag lesz a végén, ami nagyjából azt jelenti nekem, hogy bármit csinálhat veled a gazdasági rendszer meg a vallási intézmény, a legfontosabb az, hogy az ember a természettel egyensúlyban legyen. Lehet liberális hülyeségnek gondolni a veganságot, a fair trade-et meg a gluténmentességet, de szerintem az mindenképpen jó divat, ha a körülötted levő materialista világszemléletre úgy reagálsz, hogy inkább visszaadnál valamit a természetnek. És ha végignézel a mai trendeken, nagyon sok ember fordul akár étrendjében egy-egy olyan irányzat felé, hogy nem kér többet mások szenvedésből.
A Harmony zeneileg is másabb lesz?
Abszolút nem, ráléptünk erre a vonalra, és rajta is maradunk. Furcsa egyébként az, hogy az emberekben még mindig benne van az a prekoncepció, hogy ha valaki üvöltözik a színpadon, akkor biztos otthon is macskát belez, vagy teszem azt, sírrabló. Ez a pokoli és agresszív zene végeredményben egy iszonyatosan pozitív dolog, mert ezen keresztül meg lehet szabadulni a szennytől. Megcsinálsz 10 fekvőtámaszt, elüvöltözöd ezeket a dalokat, kiugrálod magad és utána teljesen kisimult arccal tudsz létezni ebben a világban. Nekem ez a zene nagyon fontos, és ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Meg azért is, hogy a barátaim hittek bennem annyira, hogy addig baszogattak, amíg újra színpadon nem álltam.
