Merész vállalkozásba kezdett Erik Wahlström, amikor könyve címéül azt a szót választotta, hogy Isten. Hogy először a könyvet írta meg, és utána csapott a homlokára, vagy már eleve ezt a címet kopogta a kézirat fölé, most megkérdezhetitek magától a szerzőtől, merthogy Magyarországon vendégeskedik, én november 3-án 17.00-kor az Írók boltjában Isztrayné Teplán Ágnes (műfordító), Rácz András (Könyvkultúra Magazin főszerkesztője) és Votisky Zsuzsa (Typotex Kiadó) beszélget vele. Az esemény FB-oldalát itt éred el.
A könyvet itt méltattuk korábban:
Úgy tűnik, megvan az év botránykönyve!
A Typotex kiadó jóvoltából itt most egy részletet olvashatsz a nem mindennapi könyvből:
Mihály legújabb találmánya, a lángszóró nagyon jó hatékonysággal
működött. Szüksége is volt rá, mert a kardja már nem volt elegendő
a szaporodó népesség fegyelmezésére. A szaporodás persze
tetszett az Úrnak, csakhogy ezáltal megnövekedett az elégedetlenkedők,
az istentagadók és a gonosztevők száma is, illetve azoké, akiknek
eszük ágában sem volt követni Isten törvényeit. Mihály
örömmel használta a kardját ellenük, de a lángszóróval kétségkívül
egyszerűbb dolga volt.
A lángszóró csövéhez Gábriel harsonája szolgált mintaként.
A lángszóró csöve egy réztartályban végződött.
– Ezt a részt töltöm fel villámokkal – magyarázta büszkén Mihály
a másik két angyalnak. – Ne érjetek hozzá, mert nagyon forró. Látjátok
itt ezt a zsinórt? – folytatta lelkesen a magyarázatot. – Ezt kell
meghúzni, és azután nincs megállás.
Mihály, hogy alátámassza az elmondottakat, meghúzta a zsinórt.
Az egyik közelben lévő angyal éppen belefogott az éneklésbe, de
már nem fejezhette be. Egy puffanás hallatszott, utána már csak
annyit láttak, hogy tollak repülnek szanaszéjjel a levegőben. A friss
levegőbe égett toll szaga vegyült.
– Azt hiszem, nem ártott volna pontosabban céloznom – mondta
Mihály sajnálkozva. – De legalább láttátok, hogyan működik.
Nem telt el sok idő, és a lángszórót be is vetették. Áron fiai, Nadav
és Avihu szolgálatot teljesítettek apjuk mellett. Régebben abban
a szerencsében részesültek, hogy a hetven vén társaságában láthatták
Isten arcát a Sínai-hegyen.
Az Úr, jó szokásához híven, most is jelen volt az istentiszteletre rendelt
sátorban, és várta, hogy felszálljon az égő áldozat füstje, amelyet
nagyon kedvelt.
A két fivér éppen azzal foglalatoskodott, hogy összeállítsa az illatáldozatra
szánt keveréket, amikor Nadav észrevette, hogy a szagos
borostyán bizony majdnem kifogyott.
– Hát ez nem lesz elég – mondta elégedetlenkedve, és felemelte
a kőkorsót.
– Épp most kevertem össze egyenlő arányban tömjént, illatos
gyantát és illatos mézgát – jegyezte meg Avihu.
– Úgy látom, abból kell dolgoznunk, amink van – állapította meg
Nadav.
– Az az előírás, hogy minden összetevőt egyenlő arányban kell
adagolnunk a keverékhez.
– Sajnos most kicsivel kevesebb szagos borostyán kerül a keverékbe.
Nem is hiányzik belőle olyan sok. Alig lehet majd észrevenni
az illatán. Különben is, az Úr számára az a fontos, ami a szívben
van. Nem igazán törődik a külsőségekkel. Értékelni fogja, hogy
megtettünk minden tőlünk telhetőt.
Az Úr azonban nem így cselekedett.
A haragtól elfehéredett arccal hívatta magához Mihályt, és lemutatott
a szertartások sátrában lelkesen tevékenykedő Nadavra
és Avihura.
– Szagos borostyán! – kiabálta az Úr.
– Az micsoda, Uram? – kérdezte őszintén Mihály.
– Nem adagoltak eleget belőle a keverékhez! És ezzel akarják
bemutatni az illatáldozatot. Nem tartják be az előírásokat. Végezz
velük!
– Igen, Uram!
Mihály odament a lángszóróhoz, és célzott, majd meghúzta
a zsinórt. Nadav pillanatokon belül füstölgő szénné változott. Avihu
azt hitte, káprázik a szeme. Egy darabig bénultan álldogált, majd
tekintetével ijedten keresni kezdte, honnan jöhetett a támadás. Végül
fejvesztve menekülni kezdett. Mihályt ez azonban nem zavarta
abban, hogy végrehajtsa az Úr parancsát.
Áron döbbenten állt fiai elszenesedett teste felett. Először azt
hitte, rosszul lát. Azután az ég felé emelte tekintetét. Látszott rajta,
mennyire szenved. Végül megszaggatta a ruháját.
Istennek feltűnt, hogy Rafael mintha neheztelne a történtekért.
– Rafael.
– Igen, Uram.
– Csak nem aggaszt valami?
– Ó, dehogy, Uram.
– Jól van. Akkor most menj le Áronhoz, és mondd meg neki,
hogy amennyiben ő és rokonai bárminemű együttérzést mutatnak
Avihu és Nadav iránt, számolhatnak azzal, hogy ők sem kerülik el
a sorsukat.
– Igen, Uram!
Istennek semmi sem volt elég. Állandóan újabb és újabb bizonyítékot
követelt Ábrahámtól, amivel az újra és újra bizonyította az Úr iránti
szeretetét.
– Honnan tudhatnám, hogy hűséges hozzám?
– Uram, hiszen elküldte magától idősebb fiát, csak azért, mert te
kérted – mondta Rafael.
– Igen, de láttam rajta, hogy nincs az ínyére. Csak nem mondta.
– Én hiszek Ábrahámban, Uram – mondta Gábriel lelkendezve, de
magában ő is mást gondolt. – Remek választás volt.
– Próbára kell tennem a hűségét. Megparancsolom neki, hogy ölje
meg a fiát, Izsákot.
Az arkangyalok lélegzete elállt a meglepetéstől.
– Uram, határtalan a te bölcsességed – mondta Mihály. Gábriel
most nem fűzte hozzá, hogy és a mindentudásod.
Isten tekintete a távolba révedt. Mintha meg sem hallotta volna
Mihály dicsérő szavait.
– Vagyok, aki vagyok – mormogta csak úgy maga elé.
Felkereste Ábrahámot, és úgy fogalmazta meg a kérését, hogy azt
nem lehetett félreérteni.
– Fogd az egyetlen fiadat, Izsákot, aki neked mindennél drágább,
vidd el arra a hegyre, amit majd mutatok neked, öld meg, és mutass
be nekem égő áldozatot.
Valljuk be, hogy az egyetlen fiadat, aki neked mindennél drágább
közbeékelés teljesen szükségtelen volt. Hiszen Ábrahámnak nem
Izsák volt az egyetlen fia. Ott volt neki Izmael is, aki még mindig élt,
és egyre jobban bánt az íjjal és a nyíllal. Ábrahám erről persze mit
sem tudott. Isten azonban gondoskodott arról, hogy a tudomására
jusson, amivel még jobban összezavarta Ábrahámot.
Szomorúan, de engedelmeskedve az Úr parancsának, Ábrahám
elment a kijelölt helyre, és ott oltárt épített.
Az arkangyalok az égben Isten sátra előtt állva figyelték Ábrahám
igyekezetét, és nagyon nem tetszett nekik, amit láttak. Isten azonban
szinte eksztázisba esett, már-már beleremegett a látványba. Majd
szétvetette a testét az izgalom, éppen úgy, mint az alkalommal, amikor
a világot teremtette sok millió évvel ezelőtt. Ábrahám minden
mozdulatára különös fény gyúlt a szemében.
Rafael megpróbált feltűnés nélkül távozni, mert semmi kedve
nem volt végignézni a véres ceremóniát.
– Te meg hová mész?
– Uram, én csak…
– Nem mész te sehová. Gábriel, készen van a kos?
– Igen, Uram.
Ábrahám eközben a máglyára tette a fiát, és odakötözte. Izsák
ekkor már tudta, hogy ami most fog történni vele, az nem tréfadolog,
olyasmi, amire álmában sem mert volna gondolni.
– Apa…
Ábrahám kétségbeesetten úgy tett, mintha meg sem hallotta
volna Izsák könyörgő hangját. Remegő kézzel felemelte a kést, és…
– Ábrahám, Ábrahám – kiáltotta Gábriel, ahogy csak a torkán
kifért.
Ábrahám leengedte a kést. Isten kifújta a levegőt a tüdejéből, és
harsányan felnevetett. Boldog melegség árasztotta el, és a teste kellemesen
elernyedt.
– Most már tudom, hogy féled az Urat, mert egyetlen fiadat is
feláldoztad volna neki. De itt van helyette ez a kos.
Ábrahám remegő kézzel oldozta ki a gyermeket, majd a karjába
vette és óvatosan letette a földre. Ezek után fogta a kost, amely egy
bokorban álldogált, és abból mutatta be az égő áldozatot. Amikor az
állat testéből felszálló füst elérte az eget, Isten élvezettel szívta be
a szagát. Tagadhatatlanul kielégült.
Izsák csak állt, és az áldozati tüzet bámulta, majd dörzsölgetni
kezdte a kezét, hogy ismét beinduljon a vérkeringése. Abból, ami
történt, megértette, hogy nem sokat jelent az apjának.
A színjáték véget ért. Az égben szétoszlott a bámészkodók tömege.
Isten elégedetten indult vissza sátra felé a dicsőségét zengő angyalok
sorfala között. Isten arcán látszott, hogy élvezi az ünneplést. Gábriel
és Rafael hátramaradt. Teljesen kimerültek az izgalomtól.
– Gábriel, amikor lekiabáltál Ábrahámnak, valójában mi történt?
– Láthattad, éppen bele kellett volna szúrnia a kését Izsákba.
– Bele kellett volna szúrnia.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Nekem úgy tűnt, mintha le akarta volna engedni a kezét, anélkül,
hogy beleszúrt volna.
– Ugye viccelsz?
– Egyáltalán nem. Sőt, az volt az érzésem, mintha te is észrevetted
volna. Azért kiabáltál olyan nagy igyekezettel, hogy senkinek se
tűnjön föl, hogy nem akar engedelmeskedni.
– Rafael… – sóhajtott fel Gábriel, és idegesen körbenézett.
– De ez nem is fontos. Ábrahám éppen ennyi erővel le is sújthatott
volna, szándékosan vagy véletlenül, ha te nem kiabáltál volna le neki.
Lehet, hogy felsértette volna Izsák bőrét a késsel, és megijedt volna
a vér látványától vagy a gyermek kétségbeesett kiáltásától.
– Rafael, felfogod, miket mondasz? Hová akarsz kilyukadni?
– Én csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy nem tudhatjuk,
Ábrahám
valóban fel akarta-e áldozni Izsákot, mivel te lekiabáltál
neki. De hát mindez csak spekuláció, tudom.
Az arkangyalok ijedten néztek egymásra. Végül Gábriel törte meg
a csendet.
– Ezt természetesen Ő is tudja – mondta, majd óvatosan körbenézett,
hogy Ő hallja-e.
– Igen. És, ha jól sejtem, ez azt jelenti, hogy Ábrahámnak és a népének
újra ki kell állnia a próbát. Újra és újra. Egészen addig, amíg
nem engedelmeskednek. Egészen addig bűnhődniük kell.
