Csaknem három évtized után negyedszer is megjelent, de most először csorbítatlanul Géczi János Vadnarancsok (Négy élettörténet-rekonstrukció) című kötete.
Nemzedéki élmény, borzongató, felszabadító, szemnyitogató olvasmány volt 1982-ben a Szépirodalmi Kiadónál megjelent Vadnarancsok. Híre szájról szájra terjedt, a pszichiátriai gondokkal küszködő-harcoló fiatalokat beszéltető kötet kézről kézre járt.
Gyanús, lázító és fellazító,
nihilt, drogot népszerűsítő, szocializmusellenes – ilyeneket gondoltak róla a kommunizmus idején, amikor már az is szenzációszámba ment, hogy a négy – miként a mostani ajánló fogalmaz: kudarcos – életet bemutató szociográfia megjelenhetett a Szépirodalmi Kiadónál. Visszavonni már nem akarták – nem úgy, mint nem sokkal korábban a Mozgó Világ folyóirat egyik számát, amelyben a Vadnarancsokból is lehetett (volna) olvasni részletet. Maradt a hivatalos elhallgatás és a fokozott éberség: a Vadnarancsok II.-t, amely a szocializmusbeli homoszexualitásról szólt addig szintén példátlan nyíltsággal, csak öt évvel később adták ki a JAK-füzetek sorozatában.
Közvetlenül a rendszerváltozás előtt
a boltokba kerülhetett ugyan a Vadnarancsok második kiadása (együtt a Vadnarancsok II.-vel), de az erjedés még nem jutott el odáig, hogy a korábban kihúzott szavakat, mondatokat mind vissza lehessen írni.
Az Athenaeum Kiadó mostani kötete így az első valóban teljes Vadnarancsok. Nemcsak olyan apróságokat lehet például megtudni belőle ennyi idő után, hogy a piával alkalmazva lebegő érzést kiváltó „P.” a Parkinson-kór ellen javallt Parkán volt, hanem a főszereplőknek a hivatalos kurzuséval kevéssé harmonizáló politikai nézeteiről is teljesebb képet kapunk.
Az akkor még csak a húszas éveiben járó író
szociográfiájának szereplői, Berta, Tibor, Juli és Józsi szélsőségesen ellentétes kulisszák közé születtek (cigánytelepi az egyik, a rendszer magasan díjazott kegyeltjei a szülei a másiknak), de egyként nehéz, reménytelenségbe torkolló sorsokat ismerünk meg monológjaikból. Az 1980-as évek elején a többség által szinte szélsőségesen extrémnek hitt, kudarcos életek már alig érnek túl az ingerküszöbön, de a könyv ma is megrendítő olvasmány – és aktuálisabb, mint harminc-negyven éve.
A Vadnarancsok friss kiadásának borítója szellemes és találó visszautalás Géczi János legutóbbi kötetére, a szintén élettörténet-rekonstrukcióként meghatározott Bunkerrajzolóra. A főszereplő Likó Marcell (a Vad Fruttik frontembere) Darabokban című számát idézi a Csöngető Csaba grafikáján látható „orrszarvúbogár”, amely – akárcsak Berta, Tibor, Juli és Józsi – „gombostűre tűzve megváltásra vár”.
Géczi János amikor a Vadnarancsokat írta,
mint biológus tudta, hogy a mindenkori populáció plusz-mínusz három százaléka lehet deviáns, miközben a másság viszi előre az evolúciót. Ugyanakkor az 1980-as években a közvélekedés Magyarországon a népesség negyven százalékát tartotta deviánsnak, „olyan valakinek, akit el kell nyomni. Engem e két százalék közötti különbség oka érdekelt a Vadnarancsokban, és arra jutottam, hogy a legsúlyosabb megbetegítő tényező a szocializmusban maga a társadalom volt. Likó Marcin keresztül (…) meg azt állítom, hogy a rendszerváltás nemzedéke ugyanilyen darálékká vált, ugyanolyan marginalizált helyzetben van” – fogalmazott a József Attila-díjas író, aki a napokban vette át az Alföld folyóirat idei nívódíját.
A Vadnarancsok új kiadását kedd este hat órától mutatják be az Athenaeum estjén Budapesten, a Púder Bárszínház és Galériában a kiadó három másik új kötetével együtt.
