Légrádi Mihály: Endorfin – Iksz kiadó, 2015 – 248 oldal, cérnafűzött, puhatáblás – ISBN 978-963-2488-7
Nem kell szégyenkeznie annak, aki még nem ismeri az Iksz Kiadót. Egyrészt kicsit mintha „fedésben” – a Dunaway Művészeti Csoport mögött – létezne, másrészt az Endorfin az első szépirodalmi kötetük, aminek megjelenésére a Canon könyvnyomtatási pályázat adott lehetőséget. (Ezen a pályázaton nyert Köves József könyve is, a Ki hallgat meg egy villamost?, amiből itt közöltünk részletet.)
Az Endorfin bizonyos szempontból nemzedéki regény, s mint ilyen, azokat szólítja meg a legkönnyebben, akik a kilencvenes évek első felében voltak fiatal felnőttek… leginkább egyetemisták. A Miskolcon játszódó regény – a fiatalabbak számára talán hihetetlen, de – nagyon pontos képet fest a korról, amikor a kíváncsiak még könyvtárba jártak, s a blokktégla méretű mobiltelefon még csak elkezdte alapozni az azóta kihalt bunkofon elnevezést. Akkoriban az ügyeskedők számára még szinte szabad volt az út, és sokkal szélesebb volt az legális és illegális között húzódó senkiföldje. Ebbe a világba csöppenti bele egyetemista főhősét Légrádi Mihály, s igazában a regény világa innentől már a sci-fi-be illő felfedezés nélkül is működőképes lenne. A kis gyufaárus lány meséjében hősünk, Harczi Viktor megtalálja a boldogság kulcsát, amit reményei szerint (egy korabeli számítógép segítségével!!!) a szőlőcukor tablettához lehetne kötni… aztán piacra dobni, és – mi lehetne más célja egy idealista egyetemistának? – jobb hellyé tenni a világot.
Az egyetlen szálon futó, egyes szám első személyben megírt történet igazi értékét a mellékszereplők adják, a megejtően bájos, folyton évődő nagymama, Péter, a mindenben segítő jóbarát, Béla, a kisstílű helyi gengszter… Talán a Bélával folytatott beszélgetések a festik le leginkább 1994-et, amikor – lehet, hogy mégsem változott a világ? – azoknál volt a nagy pénz és a lehetőség, akik le sem szarták, hogy ki volt Csehov. Béla kérdez:
– Neked vannak orosz haverjaid, nem?
– Oroszok? Nem, nemigen… Talán csak Anton Pavlovics – válaszoltam, mert eszembe jutott, hogy egyszer meséltem neki Csehovról. – És Fjodor… Fjodor Mihajlovics. De miért?
–Az egyetemről ismered őket?
– Nem, még a középiskolában haverkodtunk össze. Fjodor Mihajlovicsot te is ismered, nem?
– Nem. Nem tudom. Fjodor mi?
– Mihajlovics. Ő az, aki kinyírta azt az uzsorásnőt.
– Nem… Nem hallottam róla.
– Egy kisbaltával.
– Komolyan?
– Arra az egyetemistára verte rá a balhét. Nem hallottál erről?
– Nem rémlik… – ingatta fejét, majd közelebb hajolt: – Ez a Mihajlovics… egy maffiózó?
– Olyasmi. neki dolgoznak a Karamazovok. Őket sem ismered?
Bár azt nem állítanám, hogy a regénytől Endorfin szabadult fel a szervezetemben, de ezzel együtt is – negyvenes éveim első felében – biztosan mondhatom, sok mindent fel- és megidézett Légrádi regénye.
