Berlin felejthetetlen élmény, de a legtöbben nem emlékeznek rá

A Szemrevaló Fesztiválon mutatták be a B-Movie: Lust & Sound In West Berlin 1979-1989 című dokumentumfilmet, amely a berlini művészéletet mutatja be a fal leomlása előtti években. Az archív anyagokból összeállított dokumentumfilm izgalmas keresztmetszetet nyújt Nyugat-Berlin éjszakai életéről. Berlin szorosan összekapcsolódott az underground mozgalmakkal és a drogokkal is, ahogyan Klaus Maeck is mondta a film után: a nyolcvanas évek Berlinje felejthetetlen élmény, a legtöbben viszont alig emlékeznek rá. A B-Movie-ról a film producere és egyik rendezője, Klaus Maeck mesélt nekünk.

Négy évig tartott a B-Movie elkészítése. Ez egy ilyen film esetében hosszú időnek számít?

A négy év átlagos időnek számít egy filmes produkció létrehozásakor, de gyakran találkoztam olyan esetekkel is, amikor egy filmet elkészíteni tíz évbe tellett. Ez függ a finanszírozástól is, általában az jelenti a legnagyobb nehézséget, bár a B-Movie esetében a legtöbb időt a kutatás emésztette fel, illetve maga a vágás. Utóbbi nagyon fontos volt számunkra, a film dramaturgiáján áll vagy bukik az, hogy izgalmas lesz-e a film a nézők számára.

A film narrátora Mark Reeder (ő látható a nyitókép jobb oldalán – a szerk.), aki Manchesterből költözött át Berlinbe pusztán azért, mert nagyon szerette a német szintetizátoros zenéket. Bár autentikus elbeszélő, talán mégsem tűnik egyértelmű választásnak elsőre. Hogy került ő a képbe?

Az elején még csak azt tudtuk, hogy melyik zenekarok szeretnénk megmutatni a filmben. Azt tudtuk, hogy nem szeretnénk egy átlagos dokumentumfilmet készíteni, mindenképpen szerettünk volna egy sztorit a középpontba. Mark Reederről fantasztikusan sok anyagot találtunk, így a kutatás végére egyértelművé vált, hogy az ő élettörténete alkalmas arra, hogy elvigye a hátán a filmet.

A film szereplői csak archív felvételeken szólalnak meg. Miért nem akartatok interjúkat készíteni a filmhez?

A legtöbb televíziós dokumentumfilm tele van utólag készített interjúkkal, mi viszont valami olyat szerettünk volna csinálni, ami a moziban is megállja a helyét. Valahogy egyértelmű volt számunkra, hogy nem akarjuk azt, hogy velünk egykorú emberek könnyes szemmel arról beszéljenek, hogy milyen izgalmas volt Berlin 30 évvel ezelőtt. Meg akartuk inkább mutatni, hogy milyen volt a város atmoszférája annak idején, ehhez pedig az archív felvételek kellettek inkább, mint utólag felvett interjúk.

A nyolcvanas években laktál Berlinben is, ugye?

1984-ig laktam Hamburgban, addig csak hétvégente jártam át Berlinbe, holott akkoriban ez még viszonylag nagy útnak számított. Ma már nincs két óra a vonatút Hamburgból Berlinbe, akkoriban viszont kétszer ilyen hosszú idő volt eljutni oda. A nyolcvanas évek második felében már Berlinben laktam, szóval eléggé ismertem a filmben bemutatott közeget.

Mark Reedert is ismerted?

Őt is ismertem, bár ő nem tartozott a különösebben híres figurák közé. De ő hiteles elbeszélője a filmnek, az ember állandóan belébotlott Berlinben; az emberek akkor még közösségi média híján leginkább az utcán, különböző kocsmákban élték a közösségi életüket. Persze tudom, hogy az emberek most is lejárnak bizonyos helyekre, de régen akkor is muszáj volt lemenned, ha valakivel csak pár mondatot akartál váltani.

Mi volt akkor a kedvenc zenekarod?

Az Einstürzende Neubaten volt a kedvencem, szerettem azt az attitűdöt, amit ők képviseltek. Azt vallották, hogy nekik minden hangszer, ami hangot ad ki, ráadásul külön büszkék voltak rá, hogy nem voltak igazán képzett zenészek. Nemrég épp hallgattam az első lemezüket, ami akkor egy elég erősen kísérletező hangzású album volt, mára viszont egyáltalán nem annyira szokatlan. Így megváltozott a zenebefogadási kultúránk 25 év alatt! Bírtam a punkzenét is, csak azt nem szerettem, hogy egy csomó német zenekar nem csinált mást, csak lekoppintotta a brit trendet.

Mark Reeder egy manchesteri lemezboltban dolgozott, mielőtt Berlinbe költözött. Ugyanebben az időszakban neked is volt egy független lemezboltod Hamburgban.

Igen, 1979-ben nyitottam a boltot és négy évvel később mentünk csődbe. A lemezboltom bezárása szerepet játszott a Berlinbe költözésemben is, főleg mert Nyugat-Berlinben sokkal jobb volt az infrastruktúra: ott végre lehetett telefonom, vezethettem bankszámlát, sőt még egy autót is megengedhettem magamnak.

Ekkor fordultál a filmezés felé?

Nem, már a nyolcvanas évek elején készítettem filmeket egy Super8-kamerával. Ezek művészi szempontból nem számítanak igazán relevánsnak, de arra elég volt, hogy néhány filmkritikus figyelmét felkeltsék. Többször írtak a filmjeimről a punkkal párhuzamban, és támogattak abban, hogy nem kell őrületes technikai és anyagi háttér ahhoz, hogy az ember filmeket csináljon. Az első játékfilmemet egyébként 1982-ben forgattam, akkor még éppen megvolt a lemezbolt.

A filmben többször is visszatér a You Need The Drugs című Westbam-dal, ami egy viszonylag friss szerzemény. Miért pont ezt választottátok a filmhez?

Ez a dal két éve született és kissé ki is lóg a Westbam-életműből, őt azért inkább az acid-techno zenéiről ismerjük. Ezekhez a dalokhoz a nyolcvanas évek ismert énekeseit kérte fel, így ebben a dalban Richard Butler énekel (a Psychedelic Furs énekese volt – a szerk.), de egy másik szerzeményben például Iggy Poppal dolgozott együtt. Arra a hangzásra törekedett ezekben a dalokban, ami nagyon jellemezte a nyolcvanas évek német zenéit. Emellett annyira fogós volt a You Need The Drugs, hogy nem hagyhattuk ki a filmből.

A B-Movie az első Love Parade-del ér véget. Ez akkor tényleg egyértelmű jele volt a korszakváltásnak?

Igen. Éreztük, hogy valami teljesen más következik. Nekem akkoriban egyáltalán nem tetszett ez az új irány, el kellett telnie pár évnek, hogy az elektronikus zenéből is legyenek kedvenc előadóim. Ami igazán furcsa volt még ezzel kapcsolatban, hogy az új zene teljesen más megközelítést is hozott magával; olyan volt, mint egy mozgalom. Az emberek máshogy kezdtek öltözködni, furcsán táncoltak és még a drogozást is másképp csinálták, mint korábban. Akkor elég sokan le is morzsolódtak az éjszakai életből, nem mindenki volt kíváncsi az elektronikus zenékre.

Mark Reeder viszont megtalálta a számítását a techno-korszakban is. Nem volt furcsa, hogy akivel régebben punk-koncerteken találkoztál, hirtelen egy elektronikus zenei kiadó feje lett?

Dehogynem, bár annyiban logikus volt a fordulat az ő esetében, hogy őt már a nyolcvanas években is nagyon érdekelték az elektronikusabb hangvételű zenék.

A Neue Deutsche Welle (német újhullám) az egyik legjelentősebb korszaka a modernkori német popzenének. Akkoriban mit gondoltatok erről a mozgalomról?

Mi, punkok eléggé utáltuk ezt a Neue Deutsche Welle-dolgot, többek között a lemezboltom csődjét is ez okozta. A zeneipar is rátalált erre a mozgalomra és rögtön rátelepedtek, ahogy látták, hogy ebből pénzt lehet csinálni. Kezdtek feltűnni a kitalált és megcsinált zenekarok, akik az új trendnek megfelelően németül énekeltek és egyik pillanatról a másikra szupersztárok lettek. Ez azért eléggé betett a független, alulról jövő próbálkozásoknak, mi hiába próbáltuk hirdetni az általunk árult ismeretlen zenekarokat, alulmaradtunk a nagy lemezcégekkel szemben.

Megosztás: