Ülnek a tornácon, két férfi, egy fiatal meg egy öreg. Mire jó egy vénember, miért kellett átélni háborút, zsidóüldözést, kivándorlást, kommunista diktatúrát, szibériai fogságot, ha a végén úgyis megöregszünk, csupán porfogóvá válunk? Olyanok ezek a novellák, mint amikor az ember odakucorodik a nagyanyja mellé, ölébe veszi a családi fényképalbumot, és meghallgatja az ükanyja vagy a szépapja drámáját. Aztán ezekből a sorsokból lassan kialakul a saját története – dafke.
Szőcs Henriette
Deske (1903) – részlet az Ősképcsarnok című könyvből
Már vagy fél órája sikálta kezét a vályú fölött. Tenyerét a kaszanyéltől bőrkeményedések borították, mély repedések szabdalták, olyan volt, mint egy öregemberé. A barázdákban megbújó port a körömkefe se vitte ki, csak bőre lett vörös, míg végül a sebekből kiserkedt a vére. Fenébe, mérgelődött Deske, a kút kávájához vágta a kefét, még a végén összekoszolom a tiszta ingemet.
A bandagazda előre figyelmeztetett mindenkit, az aratóünnepre mosakodjanak meg tisztességesen, és vegyék fel a legjobb ruhájukat. A gróf és családja veszi át az aratókoszorút. Szófogadó fiú volt, most is tette, amit parancsoltak. Ha sarlózni kellett, sarlózott. Ha fürödni, fürdött. A gazda szerette volna jövőre is megkapni a részes aratást a Festetics birtokon. Azokat a földeket, amit az uradalmi cselédek nem bírtak learatni, kiadták bérbe. A gazdának nagyon megérte, kiügyeskedte, hogy a jól termő területeket kapja. Felvett néhány markos, tapasztalt kaszást, és egy csomó, még majdnem gyermek szegénylegényt és leányt, akiket egy zsák gabonával és néhány krajcárral fizetett ki.
A fiú az ünneplés helyett szívesebben ment volna már haza, anyja és három félárva testvére várta otthon, egy hónapja nem látta a családját, de fizetés nélkül nem hagyhatta el a majort. A bandagazda csak az áldomásivás után kapja meg jussát az úrtól. Deske arra gondolt, mennyire igaz, amit a legutóbbi gyűlésen tanított nekik az a messziről jött elvtárs, hogy is hívják, megvan, taváris Grósz. A burzsoázia kizsákmányolja a proletariátust, az ő vérüket szívva gazdagodnak meg. Először a vérszíváson kívül semmit sem értett, aztán elmagyarázták neki, a burzsoák a gazdagok, a gyártulajdonos Weisz Manó bácsi, meg a földbirtokosok, például ezek a Festeticsék, a proletariátus pedig ők, a szegény nép.
– Deske, – noszogatta a gazda, – legalább látol valami újdonságot. A méltóságos gróf úr ritkán ereszkedik le a magas pócról közénk, és eszöl egy jót. No, meg aztán megpörgetheted azt a Mári jányt!
Mári marokszedő volt, ha megvágta kezét sarlóval, a többiek azzal ugratták, biztosan Deskére gondolt. A lány csak vörösödött, látszott, nem volt még szeretője. A fiú mélyen szemébe húzta kalapját, mintha a nap zavarná, és gyorsabban vágta a rendet. Tizenhét éves létére egyszer csókolózott a szomszéd lányával a csűrben, közben a mellét markolászta, az meg vihogott.
Elkészült a banda, fogták a koszorút és elindultak. A legszebb búzakalászokból fonták, pipaccsal, szarkalábbal és szalagokkal díszítették, olyan nagy lett, hogy két rúd kellett hozzá, meg a legerősebb kaszáslegények. Dalolva vitték. Deske hátul kullogott, megvárta, míg átadták a grófnak, és koccintottak az aratásra. Amint lehetett, félrehúzódott, olyan helyre ült, ahol kevesen látták. Feszélyezte, hogy az uraság előtt evett. Meg hát, aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. A kapitalisták és a munkások közötti ellentét örök, majd csak a forradalom szűnteti meg, akkor lesz mindenki egyenlő, magyarázta nekik ebédszünetben, a gyárban, Miska bácsi, a kommunista sejt vezetője.
A többiek nem voltak zavarban, két kézzel tömték magukba a parázson sült ökröt, a leve két oldalt lefolyt az arcukon, nagy foltokat hagyva ünneplőjükön. Az aratókalácsból téptek foszlós darabokat, azzal törölgették a sült zsírját és savanyú kövidinkával öblítették le.
Megérkeztek a cigányok, az öreg Barcza prímás meg a többiek, akik Pestet és Párizst végigmuzsikálták. Azt beszélték az aratók, a fiatal, villámló szemű Nyári Rudi a Moulin Rouge híres táncosnőjének, és az öreg lányának is elcsavarta a fejét. Nyári nem volt szép ember, arcát himlőhelyek csúfították. A Teremtő kárpótolta a ragyákért, bravúros játékával bárkit elbűvölt. Már ötévesen hegedült, a tanítótól lopott hozzá húrokat. Mikor elkapták, olyan körmösöket kapott érte, hogy nem bírta tartani a vonót két hétig. Az iskolát korán otthagyta, inkább az apjával muzsikált. Egy szüreti mulatságon figyelt fel rá Barcza, azóta együtt járták a világot, a kis Rudi már híresebb, mint a mestere. Amikor a ragyás prímás cifrázta, még a kabócák is táncra keltek.
A gróf félbehagyta az evést, és felkérte az egyik marokszedőlányt. Nem Márit, hanem a legfarosabbat. A csárdás alatt bajsza a lány nyakát csiklandozta, de ezt senki se vette észre, a munkások ittak vagy táncoltak. Még Deske sem, pedig ő éberen figyelte, melyik lányt lehetne beszervezni a mozgalomba, magában fortyogott, ezt a kerek csipejűt bizonyára nem agitálná, és tessék, a méltóságos úr nem fél a disznóktól.
Az öreg grófnő visszavonult a szobájába. Lánya felkelt asztalától, elindult a táncosok felé. Mosolyogva nézte őket, majd a pár nélkül levőket mustrálta. Más volt ez, mint a múlt heti estély Majláthéknál. Azon a vigasságon ott forgolódtak a vetélytársak, akiknél illett csinosabbnak lenni, neki, a huszonéves vénlánynak. A szülei határozták meg, ki kerüljön be a táncrendjébe, és ki ne. Itt nincs táncrend, bárkivel táncolhat.
Megállt Deske előtt, ő megpróbált eloldalogni.
– Szabad? – kérdezte kedvesen a kisasszony.
– No, most megmutathasd a böcsületünket – szorította satuba a fiú karját a bandagazda, nehogy elszökjön.
A mezítlábas, gatyás fiú pörgette a selyemszoknyás nőt. Kérges tenyerével érezte a puha test melegét, hallotta a selyem suhogását, cipőjének kopogását. Aztán már nem ő forgott, hanem a világ vele, az asztalok, a fák, az udvarház, és a csillagok. Megrészegült a lány parfümjének finom illatától. Úgy érezte, angyal szállt le hozzá könnyű szárnyakon. Erősebben szorította, a másik pihegett, keble ütemesen emelkedett, egészen közel a fiú arcához.
– Mi a neved? – lihegte a grófnő.
– Deske.
– Vilma vagyok.
Az őrült pörgés folytatódott, a zenészek játszottak rendületlenül.
Fekete szem éjszakája,
hány csillag ragyog le rája?
Hány csillagból van a szemed, Vilmácskám?
Hogy az egész mennyországgal ragyogsz rám.
Süsd le inkább szempilládat,
Majd azalatt éjfél támad.
Sötét éjfél, ha rám veti árnyékát,
Nem látják meg, mikor járok tehozzád.
Később a grófnő az elhagyatott kertbe vezette a támolygó fiút. A nagy tölgyfa mögé bújtak.
– Számoljuk meg együtt a csillagokat! – mondta a lány, és magához szorította Deskét, végigsimított a karján, majd puha tenyere a fiú vékony fenekére csúszott. A legény moccanni sem mert, tűrte magán az ide-oda vándorló női kezet. Elfelejtkezett az osztályharcról, de még a korpáról is. A gazda szavai kavarogtak fejében, hogy most megmutathatja, mi a becsület. Vajon erre gondolt?- kérdezte magától, miközben a nadrágját gombolta.
Hirtelen kiáltás hallatszott, a gróf kereste a lányát. Deske ijedten elszaladt. Az ólak mentén futott szállásuk felé. Az utat nagy szénaboglyák szegélyezték. A hold fényében látta, amint Mári bújik elő az egyikből a bandagazdával. Szívesen leszedegette volna a lány hajába tapadt szálakat.
Ősszel a fiú a vasgyárban kapott munkát mint szénrámoló. Tizenkét órás munkaidőben, két műszakban alkalmazták. Az elvtársaktól megtanulta, hogy az ő rosszul fizetett munkaereje termeli újra s újra a kapitalisták profitját. Ennek csak akkor lesz vége, ha megszűnik a kizsákmányolás, létrehozzák a proletárok köztársaságát, ahol mindenki egyenlő és egyformán részesedik a megtermelt javakból. A hozzá vezető út a munkásforradalom. Így kell legyen, le van írva a Kommunista Kiáltványban, amit minden gyűlésen olvasgattak. Most várták a jelet, ami hamarosan érkezik, és harcba hív.
Deske tenyere kérges maradt, már nem törte fel a lapát. Iskolába csupán a két kisebb testvér járhatott. A nappal és az éjszaka dolgozó munkáscsapatok reggel és este hatkor váltották egymást. Ebédjét anyja csomagolta, mindig abba a Városi Hírmondóba, amit az ügyvédéktől kapott takarításkor, az egy krajcár felett. Deske szeretett olvasni, miután elemózsiáját elköltötte, megnézte a híreket. A szalagcím alól Vilmácska mosolygott rá.
Gróf Festetics Vilmát megszöktette apja kastélyából a híres cigányprímás, Nyári Rudolf. Valószínűleg egy aratóünnepen ismerkedtek meg, ahol a prímás bandája húzta a talpalávalót. A huszonnégy éves grófnő Sopronban nőül ment Nyárihoz, a család és a közvélemény nagy megrökönyödésére.
