Brian Doyle neve itthon eddig szinte ismeretlen volt, noha olyan komoly irodalmi díjat is bezsebelt már, amit korábban többek között Kurt Vonnegutnak ítéltek oda. Nagyon úgy tűnik, hogy az amerikai író most végre előléphet a homályból: legutóbbi regénye, a Ne hagyd el a hajót! (The Plover) idén megjelent magyar fordításban is. A Librariusnak emailben adott villáminterjújában Doyle azt írta, szabályosan szórakoztatja, hogy a magyar kiadásnak köszönhetően van egy könyve, amiből egy szót sem ért.
Órákig sorolhatnánk, hány díjat kapott, hány lap szerzője, hány könyvet adott ki és ezeket hány nyelvre fordították le, ha viszont azt kérdezném, van-e magyar nyelvű kötete, rövid lenne a válasz: idén jelent meg az első. Fontos önnek, hogy a Ne hagyd el a hajót! főhőse, Declan O Donnel nem csak a Csendes-óceánon hajókázik, hanem eljutott egy nagyon távoli, európai országba is?
Nagyon örülök, hogy a történet egy másik nyelven is megszólal, egyszerűen jó érzés, amikor valahol messze – egy másik földrészen akár – élnek olyan emberek, akik el akarják olvasni a könyvem a saját anyanyelvükön. Az pedig egyenesen szórakoztat, hogy ha a kezembe veszek egy fordítást, egy szót sem értek belőle, holott én írtam a könyvet. Néha eltűnődöm azon, hogy más nyelven, mondjuk, magyarul talán más zeneiséget kap a regényem; és a szereplőim is különbözhetnek az általam megalkotottaktól, hiszen más szavakkal írják le őket, más szavakat használnak ők maguk is. Fordították egyébként már franciára és japánra is a munkáimat, de most éppen megszületett egy egész regényem magyarul, és ez elképesztő élmény.
A regénye eljutott Magyarországra, de azért kíváncsi lennék, önhöz jutott már el magyar regény?
Igen, a könyvem eljutott, és meg is előzött, mert én még sosem jártam Magyarországon. A neve alapján Budapestet mindig valamiféle álmodozó, misztikus, hűvös helynek képzeltem, és mint a legtöbb amerikait, engem is lenyűgözött a magyarok bátorsága a szovjetek ellen, de ennél többet eddig nem igazán tudtam az országukról. A magyar irodalomban sem vagyok túlzottan jártas, bár József Attila versei közül ismerek néhányat. A néhai bátyám, aki kiváló matematikus volt, sokat beszélt Erdős Pálról, de azt azért be kell vallanom, hogy az én nagy szerelmem a zene, a jazz, így Szabó Gábor neve hamarabb beugrik, ha magyarokról van szó. De hát a zene a legcsodásabb nyelv, nem igaz?
A Ne hagyd el a hajót! a Csendes-óceánon és annak szigetvilágában játszódik. A köszönetnyilvánításokból az látszik, tulajdonképpen kutatást végzett a könyv megírása előtt, hogy földrajzi, tengerbiológiai és mindenféle tudományos szempontból hiteles legyen a történet. Miért tartotta fontosnak ezt a fajta alaposságot?
Nem hiszem, hogy jó fikciót lehet írni anélkül, hogy tényekre támaszkodnánk, és én azt szeretném, ha a fikcióm valahogyan a tényeknél is igazabb és hitelesebb lenne. Azt hiszem, a kitalált történetek gondolatiságát a valós tények teszik igazán méllyé. Az óceánnal kapcsolatos felfedezéseket azért szeretem, mert bár ez a víztömeg a leghatalmasabb dolog a bolygónkon, mégis keveset tudunk róla, tehát valós tényező, közben tele van misztikummal.
Bizonyos helyeken szerepel egy-egy kottarészlet a regényben. Ez egy játék az olvasóval?
Több szintet akartam adni a regénynek, azt akartam, hogy több legyen, mint egyszerű próza. Nagyon igyekeztem úgy összerakni, hogy legyen benne zene, hang, művészet, hogy valamiképpen eltaláljam az óceán ritmusát. A dalt egy hawaii barátom, Leokane Pryor szerezte, és annyira csodálatos, hogy azt szerettem volna, ha szerepel minden olyan helyen, ahol egy karakter énekel. Szerencsére a kiadó támogatta a játékomat, beletehettem, megvalósult egy álmom. Rengeteg olyan álmom van, mint ez – azt akartam, hogy az olvasó szagokat érezzen, hangokat halljon és érezze, ahogy fúj a szél.
Min dolgozik most, számíthatunk a közeljövőben újabb Doyle-regényre?
Természetesen – az új regényem, a Chicago áprilisban kerül a boltokba. Ha belegondolok, az lenne az igazán jó, ha ezt is lefordítanák magyarra, mert Chicago zűrzavarát, vadságát, pezsgését a magyarok igazán értenék, ebben biztos vagyok.
Az interjú után egy külön emailben a következőt kaptuk:
SZERELMESLEVÉL CHICAGÓNAK
Brian Doyle – Chicago: A novel
Doyle jövő márciusban megjelenő regényében egy frissdiplomás srác életébe csöppenünk. A történet azzal indul, hogy a főhős a nyár utolsó napján Chicagóba költözik, bérel egy lakást a város északi részén, a tó partján, és azután sorra következnek a nagy találkozások: gengszterekkel, szerencsejátékosokkal, rendőrökkel, egy bátor és bőbeszédű buszsofőrrel, és természetesen összejön az első barátnőjével. A szerző saját bevallása szerint ez a regény egy szerelmeslevél Chicagónak, amelynek elolvasása után az olvasó úgy érzi, nem halhat meg anélkül, hogy látta volna ezt a várost.
