– Hol van Sünmanó? Fiacskánkat ki látta, s merre? – így jajongott hamarost, s szaladt a süncsalád szerte. – Böszörményi Gyula meséje
Sünmanó, ki legapróbb volt a rengetegben, az erdei sünseregletben gyerekként csak a mókát, kalandot kereste. Rétet, vadont, csalitost járt álló nap nevetve, s hiába intették a szülei, óvva őt, hogy legyen kevésbé szertelen, nem hallgatott rájuk a kis ripők. Álmomban aztán egyszer szembejött velem, és rám nyújtotta nyelvét a tüskéshátú szemtelen. Én meg méregbe gurultam legott, s szóltam:
– Ha te így, hát tudd meg: a pók most legyet fogott! Én álmodlak téged, és most csapdát vetek. Megbánod még, hogy pimaszkodtál, te süngyerek!
S mivel tényleg sistergett haragom, álmomat úgy csavartam én, hogy a vadonban csámborogva eltévedjen az apró sünlegény.
– Hol van Sünmanó? Fiacskánkat ki látta, s merre? – így jajongott hamarost, s szaladt a süncsalád szerte. Keresték a tüskés bajkeverőt, felforgattak ágyat, fotelt, heverőt a sünlakásban, de hiába. Mamája, papája és számos rokona az erdőt járta kiabálva.
– Sünmanó, te szertelenke lurkó, merre jársz, merre bújsz?
– Ha nem kerülsz elő nyomban, hát úgy megpofozlak, hogy ellilulsz!
– Jaj, apjuk, ne fenyegesd taslizással a szentemet! – pirított a mérges sünpapára sünmama. – Mindjárt leszáll az est, és Sünmanónk a sötétben reked egymaga!
S való igaz, gyorsan közelgett az éj, de Sünmanó nem került elő. Ekkor toppantott a zöldtüskés nagybácsi, Jónás, ki megjelenésében igen előkelő, s mivel messziről jött, sokat látott szerzet ő, ezért mindenki rá figyelt.
– Sünmanó jól elveszett, s bár tudjuk, hogy néz ki, s mit viselt, mégsem találjuk a tekergőt. Nincs tehát jobb ötletem, megyek, és az embereket is megkérdezem!
Lett erre a sünök között nagy szörnyülködés, hisz eddig egy sem akadt a vadonban oly merész, ki az emberekkel szóba állt volna. Veszélyesek a kétlábúak, s ha a sün teheti, karmolva, szúrva menekül tőlük, ha valahogy a kezükbe pottyan.
– Nekem beszélni velük meg se kottyan! – legyintett Jónás, a messziről jött sünbácsika, majd indult is az erdőszélre, ahol büszkén állt az emberi kalyiba. Nem hagyták magára a bátor vállalkozót, így aztán izgatott sünöktől rezgett a bozót. A küszöbön végül reszketve megálltak, s kopogtak hármat. Az ajtó nyomban kinyílt, s két ember nézett le a sünikre: egy kisleány meg a mamája, méghozzá nevetve.
– Már vártunk rátok, kicsi erdőlakók – szólt a nagyobbik ember. – Félnetek tőlünk cseppet sem kell. Aprócska társatok bizony hozzánk betévedt, s a nagy kalandban úgy elrévedt, hogy most mélyen alszik a szoba csendjében, kislányom virágos kendőjében.
Ámult a sok sün, hogy az emberek, kiktől eddig féltek, milyen kedvesek. Sünmanó meglett, s reggel hazatért, s többé nem nyújtogatta pimasz kis nyelvét, mert tudta ő – bár nem szólt róla senkinek –, hogy szemtelenkedése volt oka ijesztő eltévedésének.
Folyt. köv.
