avatar
2011. október 21. /

Angyaltenyér

Adott egy démonikus, lángnyelvű anya, kijön belőlem, időről-időre, nem uralható, kiüvölt a fejemből, hogy bááááááá. Már megint eltörted a stb. És ledobtad a stb. És nézd, tiszta kosz a stb. Hangsúlyozom, nem uralható. – Darabos Enikő babablogja

Egyedül a szégyelld magad! rettenetes parancsának leküzdésében mutatkozott némi siker ez ügyben. Vagyis megtiltottam magamnak, hogy ezt a parancsot hörögje elő ez a démon az én fejemből. Persze, ezt is a semmi komoly kategóriába tartozó esetek, vagyis a már megint eltörted ezt-és-ledobtad azt-hogy koszos legyen a valami-hívták elő. Vérhárpia. Anyaterror. Rettenet. Mik lakoznak az emberi lélek homályában.

Na, és akkor az én kisfiam, ma vettem észre, hogy ezt csinálja, de mint egy angyal, a lángpallos simításával és a fény szelíd özönével, odajött hozzám egy-egy ilyen démoni pillanatomban, finoman közelített az arcomhoz, majd mikor elérte a bőröm, rátapasztotta tenyerét a számra. A bolondnak szája az ő romlása, és az ő beszédei az ő életének tőre. Simítja belém az én kisfiam angyaltenyere. És akkor még úgy rá is simogatott egyet mindannyiszor.

Tömény metafizika, démonok és angyalok között mosogatunk.

tata okt21

Persze, alapjáraton jók vagyunk, a Jót választjuk. Elindulunk pl. haza, ketten, a tata születésnapjára. Hét órás út, minimum. Ha fegyelmezettek vagyunk, és minden jól működik. Tépünk végig az M3-ason. A miskolci kitérőnél kezd el zönögni. Végülis tök érthető, hosszú órák óta ül beszíjazva a biztonsági ülésébe, kenyér-, pelus- és almamaradékok közepette. Szerintem én is ezt tenném. Sőt. Szerintem én kicsit hisztiznék is. (Nagyon.) Miskolcnál kezdek el neki énekelni. Úgy nagyjából Nagykárolyig. De már a lennadélibábos is megvolt. És megcsináltuk, hét óra, és ölelhettük mamát és tatát. És ez Jó.

Az ének lenyűgözi. Ez a pontos kifejezés – lenyűgözi, elbűvöli, lenyugtatja, nem tudja magát nem odaadni. Gyönyörű látni, ahogy esténként, fürdés közben a Kiskacsa fürdik milyen elementáris hatást tud kiváltani. Különösen, hogy költői hullámokat vetek a kádban a műanyag anyakacsával éneklés közben. De az elvont gondolkodást is fejlesztjük, mikor a műanyag építőkkel megyagőzösözünk. És akkor az már nem építő, hanem gőzös. Úgy maradt, gőzösnek. És ha formában van, meg is nevezi, nagyjából úgy, hogy . A bogyó az bogy. A tea az ttaaa. De ugyanez vonatkozik tatára is, legfeljebb azt ismételgetni kell.

Egy szótagos szavakat kezd mondogatni. Ha Danihoz megyünk, akkor Da. És bár a margarétát kérésemre finoman megsimogatja, mégsem nevezi ma-nak. Csak amihez kedve van. És rájöttem, hogy alapvetően nincs is mit ezen filózni, hogy beszél-e a gyerek, és mennyire. Életének mégiscsak ő a főszereplője, és ezt jobbára mégiscsak el kell fogadnom.

Ez a főszereplőség ma pl. abban nyilvánult meg, hogy széles, úri jókedvében felpattant a kisautójára, és elkezdte lábbal hajtani magát. Hiába győzködtem, hiába nógattam, sose tette ezt meg eddig. Ma meg lazán átvetette a lábát, és mint aki évek óta kisautózgat, elkezdett lábbal tempózni. Fogja a csuprot, és iszik. Nem önti ki, nem borítja magára, iszik. Az más dolog, hogy utána odavágja a földhöz (úri jókedvében?), és ezzel a második műanyag kiscsupornak is annyi. És ekkor jön a démon, hogy báááá, és már megint…

Angyal száll a számra.

{jcomments on}

Megosztás: