Cathedrals of Culture (A Kultúra katedrálisai) címmel mutatkozik be szerdán a Berlinalén „az épületek lelkéről” készített térhatású filmes projekt, amelyben hat rendező, köztük Wim Wenders és Robert Redford mutat be egy-egy számára fontos épületet.
A hat produkció alkotói között szerepel még az osztrák Michael Glawogger, a dán Michael Madsen, a norvég Margreth Olin és a brazil Karim Ainouz is. Glawogger a szentpétervári Nemzeti Könyvtárról, Madsen a haldeni börtönépületről, Olin az oslói Operaházról, Ainouz pedig a párizsi Pompidou Központról forgatott.
„Szinte megdöbbentő, hogy milyen kevés film foglalkozik az építészettel, különösen igaz ez a játékfilmekre” – mondta el a The Independentnek adott interjújában a Wenders, a Párizs, Texas vagy a Berlin felett az ég rendezője. Wenders szerint az építészet kulcsszerepet játszott az expresszionista filmművészetben és olyan sci-fikben, mint a Metropolis vagy a Szárnyas fejvadász. „Ezek azonban kivételek. A filmek zömében az épületek, építészet csak háttér, a filmek nem jutnak el az épületek lelkéig, ahogy most mi tettük” – fogalmazott.
Redfordnak a San Diegó-i Stalk Institute-ra esett a választása, amelynek inspiráló légkörében számos Nobel-díjas tudós végezte kutatásait. A színész-filmrendező a lapnak nyilatkozva elismerte, nem volt könnyű a mozit az építészettel kombinálni. Az építész Louis Kahn és a gyermekbénulás elleni oltóanyagot elsőként felfedező tudós, Jonas Stalk közötti kapcsolat ragadta meg a figyelmét, különösen az a közös elképzelésük, hogy az intézetnek egy élő organizmushoz kell hasonlítania.
Redford szerint Kahn zseni volt, de mint sok rendkívüli tehetséggel, vele sem volt könnyű zöld ágra vergődni, Stalk azonban mégis jól kijött vele. „Izgalmasnak találtam, hogy Stalkban megvolt a bátorság, hogy úgy próbálja irányítani a művészetet és a tudományt mintha egyek lennének” – mondta az amerikai rendező.
Megemlítette, hogy azért is köze van az épülethez, mivel a közelben nőtt fel. Gyerekként azon a partszakaszon szörfözött, ahol az épület munkálatai folytak. Ráadásul nagyon enyhe formában őt is érintette a gyermekbénulás 11 éves korában, de szerencsére nem okozott nála károsodást. „A világot megrengető hír volt, amikor Jonas Stark felfedezte a vakcinát” – emlékezett.
Redford filmje, amelynek gyönyörű képeit Ed Lachman kamerája rögzítette, archív anyagokkal és átkötő szövegekkel tarkítva fedezi fel, hogyan hat az épület a nap mint nap ott dolgozó tudósokra. A dinamikus, „nagyon geometrikus, éles sarkokkal” szerkesztett épület két szárnya az óceánra, a végtelenbe nyílik – fogalmazott a rendező, aki arról beszélt, hogy dokumentumfilmjével „művészetet akart fecskendezni a tudományba”. Stalk szándéka is ez volt, amikor megálmodta az épületet – tette hozzá.
Redford az intézetben dolgozó tudósok és az épület viszonyát is boncolgatta a filmben. Különösen nagy hatással volt rá az agykutatással foglalkozó Tom Albright, aki versekkel, idézetekkel világította meg számára az épülettel kapcsolatos érzéseit.
Wenders a Berlini Filharmonikusok koncertterméről forgatta saját dokumentumfilmjét. Az épület a német Hans Scharoun munkája, amelyben Wenders először egy hetvenes évekbeli Miles Davis-koncerten járt. „Még sohasem láttam ilyet. Emlékszem, hogy fizikai élményként hatott rám: Most lépek be a jövőbe! Ez a modernitás!” – idézte fel.
A dokumentumfilmben az épület női hangon szólal meg és mutatja be magát.
Miközben Scharoun a nácik számára nem létezett, van abban némi irónia, hogy a Herbert von Karajan, a náci pár egykori tagja rendszeresen vezényelt a teremben a Filmharmónia vezető karmestereként – mutatott rá a The Independent cikke.
„Karajan nélkül nem született volna meg ez az épület. Forradalmi ötlet volt, hogy a zenekar és a karmester kerüljön a terem középpontjába, amihez a zenekar és vezetőjének támogatása elengedhetetlen volt. Karajan megértette Scharoun vízióját és szerintem tisztában volt azzal, hogy ezzel a koncepció ő kerül a figyelem középpontjába. Hiúsága ezúttal az építész álmának megvalósítását szolgálta” – mondta Wenders.
A rendező szerint miközben a filmesek és az építészek ugyanolyan szenvedélyt táplálnak „egy hely szelleme” iránt, a filmeseknek azért tanúsítaniuk kell némi visszafogottságot, ha az építészekhez hasonlítják magukat. „Az épületek végül is valóságosak, és tényleg meghatározzák az emberek életét. A filmek néha formálják az emberek elképzeléseit, álmait, de nincs olyan közvetlen hatásuk az életükre. Vagy tévednék?” – fogalmazott Wenders.
