Régi kedvencek címmel indította útjára új sorozatát a Manó Könyvek, azzal a céllal, hogy gyerekkorunk remek könyvei kicsit új köntösben, de legalább akkora élményt jelenthessenek ma is. Elsőként az IBBY-díjas Bogáti Péter remek ifjúsági kalandregénye száll vízre a Balatonon: A Hóvirág másodkormányosa jelenti címmel. Ebből olvashattok itt egy részletet. (2015, 368 oldal, 2990 Ft)
6. fejezet
mely először Julikáról és a féltékenységről szól, de aztán
megjelennek a Csongorok és kiderül, hogy sekély víz
a Balaton, mégis nehéz általmenni rajta
Aki siet, könnyen megbotlik.
(Ezt is Colos mondta)
A nap a tihanyi vándorokra is derűsen, békésen virradt. Igaz,
a napkelte ritka szép látványát elmulasztották, mert az előző
napi fáradalmak mély álomba merítették őket, s csak akkor
ébredtek fel, amikor már igazán hasukra sütött, de legalább
alaposan kialudták magukat.
Lebontották a sátrat, összecsomagoltak, és azután hozzáláttak,
hogy elkészítsék a napi útitervet. Ehhez először is azt kellett
tudni, hová, merre induljanak. Talán emlékeznek még kedves
olvasóim, hogy este egy földre húzott barázdával megjelölték
a tűzfény irányát. Most napvilágnál azután térkép segítségével
megállapíthatták, hogy a barázda meghosszabbításának végén,
a túlparti fák között megbújó falu Balatonzamárdi 14h. Nyilvánvaló
tehát, hogy a megkeresendő „Szamárkő” nevű valami
Zamárdiban, vagy a környékén található.
Rendkívül elégedettek voltak magukkal, hogy a tűzfény rejtvényét
ilyen könnyen megfejtették, elhatározták hát, hogy a
hajó indulásáig hátramaradó időt fürdésre használják fel, mely
cselekedet egyúttal a reggeli mosakodást is hivatott volt pótolni.
Lefelé menet egy kis kerülőre azonban még rászánták magukat.
Bekukkantottak a barlangokba, hátha összeakadnak új
ismerősükkel, Atanáziusszal. Persze nem találták meg, s hogy
miért nem, ezt olvasóim már jól tudják, ezért nem is részletezem
azt a beszélgetést, helyesebben találgatást, melyet útjukban
ismét végbevittek a titokzatos barát valódi kilétéről. Elég annyi,
hogy a találgatásnak csak akkor lett vége, amikor sziszegve
ugyan a kissé hideg víztől, ám hősiesen belelábaltak a Balatonba.
De amint megmerültek, már nem is tűnt olyan hidegnek.
Vidáman hancúroztak hát, óriási fröcskölést csapva a többi
fürdőző őszinte bánatára. Mit törődtek ők vele? Elég nagy a
Balaton, keressenek más helyet, ha nem tetszik!
Vedrest hirtelen két kéz a víz alá nyomta. Prüszkölve, krákogva
merült fel ismét.
– Haleledelt csinálok belőled, Gömböc! – üvöltötte. – Láttam,
hogy te voltál!
– Kikérem magamnak, nem vagyok gömböc! – csendült fel
egy ismerős hang a háta mögött. Mire megfordult, csak annyit
látott, hogy karcsú lányalak merül el a vízben.
– Julika, hol vagy?! – kiáltotta, és a lány után vetette magát.
– Itt vagyok, ragyogok! – bukkant fel újfent a háta mögött
a piros fürdőruhás lány, és most már megvárta Vedrest, nem
szökött meg.
– Szervusz Pista! – nyújtotta a kezét.
– Szervusz Julika…! Jaj de örülök, hogy találkoztunk!
– Igazán? – nézett vissza rá hamisan a lány, és Vedres fülig
elpirult.
– Hát… Izé… Persze hogy igazán… Hiszen tudod…
– Mit kell tudnom? – mórikált Julika.
– Csak azt… hogy semmit – nyögte Vedres, akiből egyszerre
elpárolgott minden parancsnoki határozottság. – Gyere, ússzunk
egyet…
A fiúk, bár jól ismerték a lányt, tapintatosan nem zavarták
őket, mert hisz köztudomású volt, hogy Vedres egész télen
együtt korcsolyázott Julikával, az iskolabálon is csak vele
táncolt, és azt is mesélte – de ez nem biztos, lehet, hogy csak
hencegett vele –, hogy egyszer moziban is voltak együtt, és ott
megcsókolta Julika fülét. Mindez azonban elegendő jogcím
arra, hogy legalábbis egy ideig, csak tisztes távolból figyeljék
őket. Csupán Dobos dohogott.
– Nem szeretem, ha a hadvezérek udvarolnak háború közben…
– mondta, miközben tenyerével szökőkutat csinált és
megcélzott vele egy lenszőke lányt a közelben. A lány visított,
hogy a víz a nyakába spriccelt, de hiába kereste a tettest, Dobos
keze már régen eltűnt a víz alatt, ő maga pedig olyan elmerült
pofával szemlélte Gömböc orrát, mintha azon keresné a fáraók
titkának megfejtését.
– Csak az irigység beszél belőled – felelte Gömböc, akit idegesített,
hogy Dobos ilyen behatóan szemléli kicsit kurta, viszont
nagyon kerek szaglószervét.
– Én irigykedem? Haha! Hiszen Panni megígérte, hogy víkendre
lejön és találkozunk! Kell is nekem a ti Julikátok!
– Nem a miénk, hanem a Kovácséké – szólt Plessz.
– Hülye vicceid vannak, Tojás! – legyintett Dobos.
– Azt hiszed, viccelek? Mert tovább látok az orromnál? –
berzenkedett Plessz.
– Mi bajotok van nektek az orrokkal? – háborgott Gömböc.
– Hogy csak tüsszenteni tudtok vele, de a nagy helyzetet kiszagolni
nem! – mérgelődött Plessz. – Mert ki a Julika bátyja?
A Kovács Gyuszi…! És ki a Kovács Gyuszi…? A Csongor csapat
parancsnoka…! Na, érzitek már a vadat, ti híres kopók?
Vagy még mindig vatta van az orrotokban?
– Jó, jó, igazad van. Azért nem kell úgy felvágni. Rájöttünk
volna mi magunktól is… – csillapította Gömböc. – Talán Vedres
már ki is szedte belőle, hogy Gyusziék merre járnak, hol
tartanak…
– Dehogy szedte ki! – kezdte rá újra Dobos. – Egészen más
jár most az ő fejében. Azért mondtam, hogy nem szeretem, ha
a hadvezérek udvarolnak. Különösen, ha csata közben… Arra
mindig a hadsereg fizet rá… Sőt! – és a homlokára csapott.
– Hátha kémnő! Egy valóságos Mata Hari15h! Akit Gyuszi
küldött, hogy bennünket kikémleljen…! Azonnal oda kell
menni hozzájuk és félbeszakítani őket!
– Túlzásba azért ne vigyük – csillapította Márki. – Különben is
már mennek kifelé a vízből. Gyerünk ki mi is. A parton majd
csatlakozunk hozzájuk.
Julika nagyon csinos, nyúlánk lány volt, és mikor levette fürdősapkáját
és kibomlott hosszú tűzvörös haja, az egész társaság
igen büszkén feszített körülötte a strandolók elismerő tekintetének
kereszttüzében. Julika gimnazista testvérbátyja révén,
aki Vedresék iskolatársa volt, ismerkedett meg a fiúkkal. Most
neki sem esett éppen rosszul, hogy egyszerre ennyi hódoló veszi
körül. Elfogulatlanul csacsogott.
– Milyen érdekes véletlen, hogy találkoztunk! Odaát nyaralok
Almádiban és képzeljétek, este cseng a telefon, és Gyuszi jelentkezik,
és azt mondja, hogy ma reggel jönnek át Tihanyba…
– Gyusziék itt vannak? – vágott közbe megdöbbenten Plessz.
– Itt kell nekik lenni, csak sajnos nem találkoztam velük
mégsem…
– Mi is elkerültük…
– Pedig biztosan itt vannak! Azért telefonált, hogy ha találkozni
akarok velük, akkor jöjjek át. Aztán tudjátok, van ott
nálunk az üdülőben egy fiú, a Juhász…
– Nem ismerek ilyen nevű fiút! – szólt közbe sötéten Vedres.
– Majd megismered, mindjárt jön. Nagyon helyes fiú, de ne
szakítsatok folyton félbe! Ez a Juhász mikor meghallotta, hogy
szeretnék átjönni, mindjárt ajánlkozott, hogy van itt, mármint
ott, Almádiban egy barátja, akinek van egy vitorlása, és azt ő
bármikor kölcsönkaphatja, ha elkéri, és ő nagyon jól tud vitorlázni,
és ha én akarom, akkor áthoz ide ma reggel, és képzelhetitek,
hogy én mennyire megörültem, mert csuda jó lehet
vitorlázni, és én még sohasem vitorláztam. Gondolhatjátok,
mennyit kellett anyukát nyúzni, egész este a nyakán lógtam,
míg beleegyezett…
– És kettesben jöttetek a vitorláson? – kérdezte egyre komorabban
Vedres. Julika csodálkozva nézett rá, mint aki nem érti
a kérdést:
– Hát persze hogy kettesben. Miért, kellett volna még valakit
hoznunk…? Nahát aztán el is indultunk, és először minden
nagyon jól ment, de aztán érzem, hogy valahogy nagyon lassan
haladunk, és egyszerre csak látom, hogy a hajó, amin rajta
kell lenniük, már úszik be a kikötőbe. Mi meg még sehol se
voltunk. A hajónak is csak a füstje látszott inkább, mint a teste,
olyan messze volt. Sürgetem Juhászt, de ő csak mérgelődik,
hogy aszondja, nincs semmi szél, áll a levegő, meg hogy az is
jobb volna, ha ellenszelet kapnánk, mert akkor ő tudna manőverezni,
mert ő ahhoz is ért, mondom, tud ám nagyon vitorlázni,
de hát mit csináljunk, ha egy picurka szél sincsen, akkor
pedig a vitorlás csak lötyög a vízen, ez olyan szakkifejezés, hogy
lötyög, én is tőle tanultam. No elég az hozzá, mire belötyögtünk,
a hajó már rég elfüstölgött, a kikötő is üres, Gyusziék
meg sehol. Úgy látszik, megunták a várást, ha egyáltalában vártak
ránk, és elmentek. Mi meg lemaradtunk, mint a borravaló.
Akkor Juhász elvitte kikötni a vitorlást és elhatároztuk, hogy
amíg újra szél kerekedik, fürdünk egyet… Hát így kerültem
én ide. És ti?
– Mi, hogy úgy mondjam, hivatalból vagyunk itt – felelte
gyorsan, mindenkit megelőzve Dobos. – Versenyben vagyunk,
hát megértheted, hogy hadititkot képezünk… Nem mondhatok
többet.
– Nekem így is jó. Legalább veletek találkoztam, ha már
Gyusziék eltűntek…
– Majd előkerülnek – vélte Vedres. – Sejtem, merre járhatnak.
