Elizabeth Gifford: A tenger háza [Secrets of the Sea House] – General Press Könyvkiadó, 2015 – fordította Kiss Ádám – 304 oldal; kartonált, füles borító – ISBN 9789636437619
Nem vagyok híve annak, hogy ismeretszerzésre használjuk a szépirodalmat, de kiindulópontnak (problémafelvetésnek) tökéletesen megfelel egy-egy regény. A magyar sellőkutatás amúgy is gyenge lábakon áll, s a Balaton kapcsán is inkább a süllő-, mint a sellő-állományról szokás szót ejteni. Persze, ne feledjük, hogy Wilt Tibor (1905-1983) szobrászművésznek a siófoki Rózsakertben áll egy mészkő sellőszobra (1974-ben avatták fel).
A tenger háza című regény egy olyan helyre vezeti az olvasót, ahol a sellők (félig fóka, félig ember lények) a néphagyomány részét képezik, így a mondák, mesék, dalok állandó szereplői. A Hebridákon élő skótok szoros kapcsolatban állnak a tengerrel és az Atlanti-óceánnal, nem csoda, ha történeteikben is uralkodó szerepet kapnak a tenger ismeretlen, s misztikusnak tűnő lényei.
A több szálon futó történet szerint a regény főhőse – és egyben narrátora – Ruth, aki férjével nekilát, hogy panzióvá alakítson egy elhagyott tengerparti paplakot, melynek neve Tigh na Mara, „a tenger háza”. A több éve üresen álló épület felújítása önmagában is embert próbáló feladat, pláne, úgy, hogy Ruth közben pánikrohamoktól szenved, s igyekszik magát távol tartani saját – a szigetekhez szorosan kötődő – múltjától. Ráadásul a tengerre néző szoba padlója alatt egy csontvázat, egy sellőcsontvázat(!) találnak, s emiatt a felújítással és Ruth terhességével párhuzamosan megpróbálnak fényt deríteni a csontváz titkára, arra, hogy mi történhetett a házban az 1860-as években. Értelemszerűen a másik cselekményszál a XIX. század második felének történéseit, Alexander Ferguson lelkész (és megszállott sellőkutató) életét tárja elénk… kicsit bővebben és átélhetőbben, mint arra a Ruth által megszerzett dokumentumok lehetőséget adnának.
A tenger háza egy jófajta, magával ragadó regény, szerzője igazán jó mesélő, aki amellett, hogy szórakoztat – s a mindenre kiterjedő happy end-del elandalít – izgalmakat és váratlan fordulatokat rejt a történetbe, s olyan ésszerű magyarázatot ad a sellők mibenlétére, ami meghökkenti a sokat próbált közép-európai olvasót. (Az ilyen „könnyű olvasmányként” számon tartott regényeknél szokatlan bibliográfia pedig arra utal, hogy a sellőrejtély könyvben vázolt megoldása nem légből kapott!)
A Elizabeth Gifford regényét elolvasva nem csak azt hihetjük el, hogy sellők léteztek, de azt is, hogy a néphagyomány – szemben a Walt Disney-féle szirupos bohóskodással – majdnem pontos képet rajzol róluk. Csak meg kell érteni, amit olvasunk!
