„…A Jókai-jelenséget mindmáig nem a maga igazi összefüggésében vettük szemügyre, mert nem tudatosítottuk azt, hogy
Jókai nem egyszerűen író volt, még csak nem is egyszerűen kalandregényíró, hanem újságokba író kalandregényíró” – emlékeztet a Kalligramnál tavaly megjelent Jókai Mór című olvasmányos kismonográfiájában Szajbély Mihály.
Ez azért fontos körülmény a szegedi egyetemi tanár szerint, mert „tárcaregény esetében a cselekmény és az ábrázolásmód egységénél fontosabb, hogy a mű benne él mediális környezetében, esetenként reflektál rá. Az egymást követő folytatások olvasója számára e „benne lét”, a kimondott vagy kimondatlan reflexiók nagymértékben járulnak hozzá ahhoz, hogy a munkát egyetlen nagy, hol erre, hol arra, de mindig organikusan terjeszkedő egységnek érzékelhesse, s egyféle világmagyarázatként fogadhassa be.”
Legendásan gyengék a Jókai Mór regényeiből forgatott magyar filmek, az okokról könyvében is ír. Mit gondol, hogyan lehetne hitelesen megjeleníteni moziban az író teremtette világot?
Nemes Nagy Ágnes szellemes és érdekes esszéjét idéztem, ő azon töprengett, miért ilyenek a Jókai-megfilmesítések, miközben nagyon jó, élvezetes francia kalandfilmek készültek a 19. századi romantikus regények alapján. Ez azért történt így, mert bár Jókai Mór nagysága a 19. század végére vitathatatlanná lett, a magyar irodalomtörténet-írás megpróbálta hozzáigazítani az életművét ahhoz a kánonhoz, amelybe sokkal inkább belefértek a jellemábrázoláson és -fejlődésen, klasszikus imitációelven alapuló regénypoétikák, mint Jókainak ez a tárcaregényekben meggyökeresedett, és inkább a kalandregény struktúráját mutató művészete. A filmadaptációk csúnya szóval élve rádolgoztak az irodalomtörténeti utókor értelmezésére, hozzá próbálták idomítani. A televízió leadta három héttel ezelőtt az Egy magyar nábobot és a Kárpáthy Zoltánt. Gyerekeim csalódottan nézték, mert korábban olvasták, illetve esti meseként a feleségem fölolvasta nekik mindkét regényt. Zavarta őket a különbség – engem is, hogy milyen reménytelenül kevesebb a film, mint a könyv. Egyrészt, aki nem ismeri a regényt, gyakran tényleg nem értheti a filmet, és ha valaki csak ezeket nézi meg, az igazi kalandot és Jókai könnyedségét, a mikrorészletekben megnyilvánuló realizmusát – Nemes Nagy szürreális realizmusként írja le – nem fogja megismerni. Holott ez a realizmus olvasva, vagy még inkább fölolvasva nagyon jól működik és ma is erősen hat. Nemes Nagy Ágnes arra a következtetésre jut – és ezzel én is egyetértek – , hogy Jókai műveit elsősorban el kell fogadni kalandregényeknek, tehát a kalandot kell, vagy kellett volna filmre vinni. Ehelyett valami olyasmit próbáltak kiemelni, fölmutatni belőle, ami idegen volt tőle, a tanítást. Az életmű szerencsére ellenállt ezeknek a próbálkozásoknak.
Amikor a Fekete gyémántok folytatásokban megjelent, a magyar újságolvasók számára új élmény volt, hogy a tudósítások alapján nem tudják részleteiben megismerni a bemutatott valóságot; nem lehet eldönteni, hogy aki a lapban nyilatkozik, tisztességes ember, vagy gazfickó. Ám a tárca a vonal alatt szépen elmagyarázta, hogyan működik például a tőzsde, és miben különbözik egy pénzember a vállalkozótól. Az újságolvasó kételyei ma is megvannak, vajon miért tűnt el a lapokból a „szép magyarázat”?
Nem csak a hírek hitelességéhez fűződő kétely tette bizonytalanná az olvasót, hanem a hírek mennyisége is: amíg az egyetlen elérhető újságot elejétől a végéig át tudta olvasni, hihette azt, hogy tájékozott a világ dolgaiban. Mihelyt vastagodtak az újságok, és több lett belőlük, látszott, hogy fizikailag is képtelenség végignézni mindet. Ez az élmény a 19. századé: olyan komplexitás veszi körül az embert, amit képtelen redukálni. Ebben segíthetett a napi eseményekre reflektáló tárca, amely francia eredetű, és azért került be a napi sajtóba, hogy érdekesebbé, eladhatóbbá tegye. Az ötlet jó fogadtatásra talált, olyan emberek is megvették az újságot, akiket a politikai tartalom vagy a hírek nem nagyon érdekeltek, így tényleg sokkal nagyobb példányszámban fogytak az újságok. Ez nem tetszett azoknak, akik a sajtó specializálódását, a műfajok tisztulását várták, a szépirodalom viszont új játéktérhez jutott, amelyben Jókaival együtt sokan otthon érezték magukat. Azt gondolom, a mediális világ gazdagodásával, a rádió térhódításával függött össze, hogy ez a műfaj kikopott a huszadik századi sajtóból. Az érdekesség iránti érdeklődés megmaradt, a bulvársajtó olvasótáborát is a valóság szórakoztató oldala érdekli, ezeket az információkat könnyebb befogadni, mint egy lehetséges regényvilág keretei között mozogni.
Nemes Nagy Ágnes említi, hogy ez a műfaj átköltözött a televízióba, a napi sorozatoknak köszönhetően. Ma is ezek a kereskedelmi tévék legnézettebb műsorai, és írók is részt vesznek a készítésükben, de az epizódok alig reagálnak a napi valóságra, inkább – valószínűleg kényelemből is – egyfajta belterjes világot éltetnek.
Ez igaz, de a tizenkilencedik századi tárcaregényírók többsége sem volt olyan tehetséges, mint Jókai. Mi őt, Mikszáthot, Krúdyt, a nagyokat ismerjük, akik képesek voltak létrehozni egy olyan lehetséges világot, amin az olvasó kívül áll, rátekintése lehet, és átélheti a könnyed tájékozódás élményét. Ezáltal pedig sok minden érthetővé válik számára arról a világról is, amely egyébként őt körülvéve érthetetlennek mutatkozik. Kutatásra váró terület, hogy ki mindenki írt még tárcaregényt akkoriban: bizonyára nagyon sokan, és bár találhatunk még közöttük remekműveket, valószínű, hogy a többség nem az, és nyilván azok sem reflektálnak mélyebben a világra, mint ahogyan ma a tévésorozatok. Szappanoperát készíteni nem ugyanaz, mint tárcaregényt írni, nem szellemi, hanem üzleti vállalkozás, sokkal több pénzbe is kerül, és ha már megy kettő-három, aligha jut tér, lehetőség annak, aki tehetségesebben tudná ezt művelni.
Néhány éve érdekes vita zajlott arról, hogy le szabad-e rövidíteni a magyar klasszikusokat, többek között a Jókai-regényeket. Voltak támogatói és ellenzői is az egyik könyvkiadó ötletének. Ön melyik párton áll?
Bródy Sándor már Jókai életében írt át Jókai-műveket, a mester tudtával, „a serdültebb ifjúság számára”. Ám akkor egyértelmű és köztudott volt, hogy ez Bródy Sándor átirata, hogy ennek van is köze Jókaihoz, meg nincs is. Liberálisan viszonyulok ehhez a kérdéshez, mindenki azt ír át, amit akar, de nem szabad olyan helyzetet teremteni, hogy az olvasó azt higgye, ez itt egy megszelídített Jókai, lefordítva benne a latin kifejezések, elhagyva a „túl hosszú” leírások. Nem hiszem, hogy Jókai Mór olvasása olyan nagy problémát jelentene a mai serdültebb ifjúság számára: nem Jókaival van gond, hanem az összes könyvvel. A minap itt, az egyetemen hallottam egy anekdotát egy vizsgázóról, aki a harmincharmadik kérdés után, amelyet egy bizonyos művel kapcsolatban föltettek neki, kifakadt, hogy „de hát én nem szeretek olvasni”. Ezt egy magyar szakos bölcsészhallgató szájából hallani elég mellbevágó, akkor is, ha nyilván nem ez a jellemző hozzáállás. Ezt a problémát a klasszikus regények lebutításával biztosan nem lehet megoldani, mert aki szeret olvasni, így is megérti ezeket a regényeket, sőt, a kisebbek is. Amikor erre a Jókai-könyvre készültem 2002-ben, és hozzáláttam a regényekhez, még a nagyobbik gyerekem is óvodás volt, és esténként elkezdtem neki fejezetenként fölolvasni az Aranyembert. Tökéletesen értette, nagy közös élményünk volt, mert rájöttem közben, mennyire másként olvas az ember hangosan, és igaz az a megállapítás, hogy Jókai Mór úgy ír, mintha egy baráti társaságnak mesélne. Most az iskolában a Kőszívű ember fiai a kötelező olvasmánya, amit fönntartással vett elő, aztán meg nem tudta letenni.
Szabad hinni abban, hogy Jókai fölfedezésének élménye egyre több emberrel esik meg idővel – vagy abban, hogy sok fiatal ismét fölfedezi a hagyományos könyvolvasás örömét?
Az a gyerek is olvas, aki naponta tíz órát tölt a számítógép előtt. Fölül böngészik, alul pedig megy valamelyik közösségi oldal. Tehát az írni-olvasni tudásra bizonyos szinten szükség lesz, és talán erről az oldalról lehetne eljuttatni hozzájuk a klasszikus értékeket is. Az egyetemen tapasztaljuk, hogy a hallgatók számára egyre inkább csak az a szöveg létezik, ami az interneten elérhető. Ha egy bizonyos téma után kutatgatni kell, mindig az interneten kezdik – de sokan itt be is fejezik. Az egyetemi könyvtárba belépve balra találhatók a számítógépek, jobbra a könyvek, ezért szoktam nekik mondani, hogy néha lehet ám jobbra is indulni, nem mindig csak balra, ám nekik már ez a természetes irány. Közben pedig a Kölcsey Ferenc kritikai kiadás 300 darab nyomtatott példányban készült el, és nincs fönn a neten. Vagyis tudós emberek rendkívüli erőfeszítéssel értékes munkát hoznak létre, és nincs pénz arra, hogy legalább a világ nagyobb könyvtáraiba jusson a példányaiból. Ha az ilyen munkák fönn lennének a neten, sokkal jobban hasznosulnának. Szerintem a klasszikusokat olvasóbarát formában közzé kell tenni a neten is, megtölteni vele az E-bookokat, így marad esély arra, hogy a nagy olvasmányélmények ne kerüljék el a fiatalokat. Jókai életművének nagy része például fönn van az elektronikus könyvtárban, ám az ő olvasottsága, ismertsége egyébként is érdekesen alakult. A hetvenes években az ő műveinek kritikai kiadása még rentábilis volt – de egyedül az övé. Két változat jelent meg: az egyik a megbízható szöveghez terjedelmes jegyzetapparátust, szövegvariánsokat és fogadtatástörténetet csatolt, a másik csak a művet adta közre. Utóbbi eltartotta az előbbit. Nekem is van ilyen példányom, egy rokonunktól került hozzánk. Iparos ember volt, beírta az első oldalra ceruzával, hogy „nagyon jó, 1964. május
{jcomments on}
