Fotó: Révai Sára
Ma is a kertkapu nyikorgására ébred, fölül az ágyban és nézi a lányt, amint az térdeit a magasba emelve, két szatyorral egyensúlyozva gázol a hóban, nem látja, de sejti: az arca bosszús; tegnap egész nap esett, valamikor estefelé állt el, a lány imbolyog, közben biztos átkozódik, “lusta vénember” – ilyeneket gondol; nem szoktak beszélni, a lány napok, vagy inkább hetek óta nem is látta őt, minden reggel odateszi az egyik szatyrot az ajtó elé, bezörget, és fordul is vissza, jobb időben biciklivel jön, mióta leesett a hó, gyalog.
Az öregember mozdulatlanul fekszik még néhány percig, az olajkányhában az éjjel kialudt a tűz, nehezére esik leemelni magáról a többrétegű takarót, az ágy alatt megtalálja a házicipőt (az asszony varrta talán egy emberöltővel ezelőtt), kicsoszog a konyhába, a házban néma csönd, a macska kaparászása hallatszik kívülről, kinyitja az ajtót, a nagy, fekete kandúr beoson, csoda, hogy nem dézsmálta meg a szatyorból a párizsit, a hideg valószínűleg tompította az éhségérzetét, a sparhert alá fekszik, igaz, az már rég kihűlt; a szatyorban a párizsin kívül jéghideg félkilós kenyér, félliteres zacskós tej, a visszajáró apró; az öregember bádogbögrébe tölti a tejet, beledarabolja a kenyér egy részét, a bögrét a sparhertre teszi, ha nehezen is, de begyújt, a macska hangos nyávogással üdvözli a meleget; az öregember a tejet és az abban úszó kenyérdarabokat kevergeti egy alumíniumkanállal, széthajtja a zsírpapírt, megfogdossa a párizsit, nem fagyott át, ehető, a macska lesi minden mozdulatát, az öregember odadobja neki a párizsi héját, bár műanyag, a macska megeszi; a tej átmelegszik, az öregember leveszi a sparherttől, ráteszi a viaszosvászonra, a konyhaszekrényen lévő fényképről az asszony szemrehányó pillantásokkal illeti: “Hányszor mondtam, hogy valamit tegyél alá!” – az öregember az alumíniumkanállal eszi a tejbeaprított kenyeret, a párizsit a zsírpapírból harapja hozzá, időnként a macskának is dob egy-egy falatot.
Kicsivel később az öregember hagyja, hogy a macska leegye a viaszosvászonról a morzsákat, bemegy a hideg szobába, vastag nadrágot, pulóvert, kabátot, csizmát, kucsmát húz, visszabotorkál a konyhába, megpróbálja kitessékelni a macskát a sparhert alól, az nem hagyja magát, az öregember legyint, kesztyűs kezével esetlenül markolja a rádiót; odakint vakít a hó, a napsütés ellenére fogcsikorgató hideg, az öregember az ablakpárkányra teszi a rádiót, fölcsavarja a hangerőt, a sufniig gázol a bokáig érő hóban, hosszasan keresgéli a hólapátot, miután megtalálja, lapátolni kezd a kertkapunál.
A rádió bömböl, Magosék bekukucskálnak a kerítésen át, az öregember hányja a havat, a hátán csorog a víz, kucsmája alatt gyöngyözik a homloka; köröskörül mindenünnen a hó ropogása hallatszik, ahogy a lapát beleharap; szorgos kezek tisztítják, az utcát, az udvarokat; Magos a kerítés mellett, az öregember portája előtt is eltakarít, az öregember egy darabig nézi, majd folytatja a lapátolást, a nyitva maradt bejárati ajtón kijön a macska, nyávog, a sparhertben még ropog a tűz, ám a konyha kihűlt; a rádióban pontos időjelzést adnak, az öregember abbahagyja a lapátolást, a lapátnyélre támaszkodva hallgatja a nagyvilág híreit, utána vak elszántsággal lapátol tovább.
Megszédül, a vakító fehérség egy pillanatra elhomályosodik, egy hóbuckába nyomja a lapátot, visszabotorkál a házba, a konyha jégverem, a sparhert még erőlködik, beteszi az ajtót, a macska kívülről szinte azonnal kaparni kezd, nem engedi be, a sezlonra rogy, a kucsmát a viaszosvászonra dobja, az asszonyt nézi a konyhaszekrényre kitett fényképen, behallatszik a rádió: szimfonikus zene; az öregember utolsó pár szál haja a fejbőrére tapad, nagyokat fújtat, a macska odakint keserves nyávogásba kezd.
A Déli Krónikát mondják, Magosné egy gőzölgő tállal a kezében belép a kertkapun, meglepi, milyen könnyen el lehet jutni a házig, kinyitja a bejárati ajtót, a macska beszökik; odabent újra nagy a meleg, Magosné leteszi a viaszosvászonra, az ázott kucsma mellé az ebédet, nem sikolt, belenéz az öregember fönnakadt szemeibe, a még izzadtságtól nedves arcba, azon gondolkodik, kinek is kell most telefonálni.
{jcomments on}
