Nem úgy kezdem, hogy nem vagyok menekültszakértő, hanem úgy kezdem, hogy menekültszakértő vagyok. Aki menekült már életében, az pontosan tudja, hogy a legrohadtabb dolog menekülni, ami visszatér a hajnali álmodban, de még ebéd közben is eszedbe jut, hogy ehetsz, mert megmenekültél.
Menekültem vadállatok elől a pusztában, ahol egy darab fa, egyetlen árok, egyetlen búhóhely nem volt, nem volt egyetlen ember sem, aki segítsen rajtam, és nem volt más nálam, csak a biciklim, amivel homokban menekülni képtelenség, csak az ösztön segített rajtam, az állati ösztön, a félelem csúcsán engem is vadállattá változtatott, hiába voltam gyerek, és szembefordultam az állatokkal…
Menekülnöm kell két férfi elől, mert a barátom felkérte táncolni a bál bikájának menyasszonyát, amiről mit sem tudott, hogy ő az, de két perc múlva az utcán már nyilvánvaló volt, és a vaksötétben rohantam előre, nem voltam még 16, csak menekültem, és amikor berohantam az erdőbe, nem tudtam, hogy a faágak hasítják szét a hátamon az inget, vagy pengék értek el…
Sokszor menekülök álmomban, mert gyerekkoromban gyökeret vert bennem a félelem azoktól a helyzetektől, amikben megaláztak és fenyegettek, lefogtak és kínoztak, téglákat vágtam hozzám, mert ez volt annak a kornak a férfidomináns kultúrája…
De azt is tudom, hogy amikor nekem kellett volna segítséget nyújtanom a menekülőnek, nem tettem meg, mert a saját életem volt a drága, és azóta szégyellem magam, hogy nem tudtam magam túltenni a félelem hajtotta ösztönöm…
Nem vagyok menekült-szakértő, miközben az vagyok, és mindenestül szégyellem magam, hogy olyan országban élek, ahol a kultúránkra hivatkozva utasítják el a menekültet, mert ez a mi kultúránk, az önzés és a gyűlölet, pedig a segítségnyújtás az, ami tettben és gondolatban a legjobbat hozza ki belőled, de csak karácsonykor hisszük azt, hogy adni jobb, mint kapni, de ami a legrosszabb: elvenni. Elvenni magadtól a bátorságot, hogy másokon segíts.
