Egyetlen könyvet sem láttam a Lengyeltóti Diófesztiválon. És írót sem láttam. Aznap. Mert csak a másodikra mentem ki, ahogy az ínyencek. Előző nap viszont, mesélte a boglári keramikus, volt ott kint egy író, árulta a könyvét. Erőszakosan, árengedménnyel. És ami biztosíthatta az olvasót, ez már a harmincadik munkája volt.
Nekem eszembe nem jutna Diófesztiválra könyvet vinni dedikálni és árulni, mégis azt a tippet kaptuk, hogy az októberi szőlőskislaki Tökfesztiválon veszik az emberek a könyvet. Bejelentkeztünk, majd meglátjuk. Addig is Diófesztivál.
Volt szarvaspörkölt, amelybe egy diónyival több paradicsom került, de az első két falat után már inkább pikánsnak éreztem, mintsem paradicsomosnak.
Harminc fokban, emelkedőnek föl bicikliztünk át Boglárról Lengyeltótiba, amiről valahogy mindig az olasz Totti jut eszembe, lengyel kivitelben. A lengyel Totti.
A kánikulai őszben különösen komoly vállalkozásnak tűnt a toros káposzta, főleg műanyag kanállal. De én ezt szeretem, hogy minden másképp van. Például, nem szeretek nap közben alkoholt inni, ezért a pultnál alkoholmentes sört rendeltem. Volt. De az izmos ember, akinek már bezúgott a napi pálinkája, ilyenkor csak beszól az alkoholmentesre: „Zokniban lábat mosni?” Értettem én a tréfát, de ezt a mi időnkben még az óvszerhasználatra mondták. És volt benne valami: a sörösüvegek szájára módszeresen illesztette a pultos a műanyag poharat.
Mióta a testsúlygörbém a föld középpontja felé mutat, már csak az egytálételeket preferálom. Így maradt ki a bográcsban főtt húsleves, a csülkös babgulyás, a tárkonyos pulykaragu. Viszont azokba a cserépedényekben főtt levesekbe belekóstoltam volna, csakhogy a táncosoknak meg föllépő gyerekeknek készült. Nincs egy éve, hogy hallottam erről a módszerről. A cserépedényt a tűz mellé állítják, és csak egy oldalról melegítik, melynek következtében a folyadék hőmozgása lassúdan forgatja a levest, és főzi mindenfelől.
És az árak? Minden étel ötszáz forint, a süti százas, a kakaóban megforgatott krumplis marcipángolyó húsz forint. Vettem kettőt, de csak ötvenest tudtak visszaadni. Mondom, szerintem nekem ez még így is komoly biznisz.
A kakaspörköltnél azon morfondíroztunk, hogy ebből viszont vinni kellene haza. De miben? Zsebben, mondja a mókás asszony, és látom, hogy elővesz egy nejlonzacskót. Hát, akkor abban? Térül-fordul, és kiürít az uborkát az üvegből, és a maga népies szépségével kijelenti: „Mindenre van megoldás, csak majd most az uborkának kell helyet keresni.”
Sütemények kis katonái az asztalon, rumos diós „sportszelet”, lekváros-diós rakott palacsinta, és mézes dióval töltött kelt tésztás bejgli. Amott az asztalokon gyerekek szilvás gombócból kirakott képregényei, a másik oldalon égetett cukorból készült várak és kompozíciók. A napfény keményen rohamozza a várakat, az egyik össze is dől, éjszaka majd a fűben kóborló ínyenc macskák ropogtatják.
A hátsó traktusban szilvalekvár fő az üstben, a kemencében sül a kenyér, kendős kosarakban kel a tészta, de hiába minden, kizárólag a főnökség jelzésére adhatnak belőle. Ez egy kicsit retrósan bonyolult.
A sátrak mögött félelmetes madárijesztők, kissé arrébb egy vászonból kifeszített szent korona, bólintó kereszttel, alul a helyszín motívumai, fekete szőlőfürtök lógnak rajta. Na, igen, összesen egy üveg helyi bort láttam, de annak se volt gazdája. Állítólag valaki árulta, de aztán eltűnt. Egy csöpp Twin Peaks a Csalogányok völgyében. Merthogy Lengyeltótinak ez a művészneve, amit a bor címkéjéről olvastam.
Völgy? Ez érdekes. Odafelé közel egy óra volt az út a meredek kaptatókkal, hazafelé negyven perc. Na, mindegy, csak úgy repesztettünk hazafelé a völgyből kivezető lejtőkön.
A szomszédos faluban egy ismerős árult barackot. Szó szót követ, mondja, nem érti ezt a világot, nem járnak össze az emberek, nem beszélgetnek, nem szórakoznak. Mondom, a Diófesztiválról jövünk. Az más, mondja, az meg van szervezve, de úgy spontán, hogy összefutok valakivel, mint régen, váratlan közös ebéd, aztán bele az éjszakába. Ilyen már nincsen. De miért? Mondom, nem tudom, de az biztos, ha az embernek nincs perspektívája, bizonytalanságban él, és folyamatosan fenyegetve érzi az egzisztenciáját, nem sok kedve van dajdajozni. Bólint, és súgja. Harminchétezer a nyugdíjam, a pap huszonötezret kért a férjem temetésére.
Mire hazaértem, leégett a pofámról a bőr.
{jcomments on}