Süvöltő démonok keltek szárnyra a felhő egyik kürtőjéből, amíg a földön, mint patás angyalok sokasága, pallost lengető succubusok taroltak le mindent. Több millió éve kipusztult fajok támadtak fel néhány tünékeny másodpercre. Sárgán villódzó szemű, radioaktív pteranodon-csoportok hasítottak keresztül az elfeketedett égen.
Június elsején jelenik meg a Libri Kiadónál Bartók Imre trilógiájának harmadik kötete. A Patkány éve (2013), a Nyúl éve (2014) után most eljött a Kecske éve, a sorozat záró darabja. A történetben három szuperfilozófus, Martin, Karl és Ludwig bolyongását követhetjük nyomon egy posztapokaliptikus világban, a Földön, ahol a radioaktív sugárzás mellett mutáns lényekkel és saját magukkal is meg kell küzdeniük a főhősöknek. A Kecske éve a horror és cyberpunk ötvözete, megspékelve filozófiával. A fordulatokkal teli történet ellenére nem egy könnyed kalandregényről van szó. Olyan, mintha filmes forgatókönyvet olvasnánk, melynek szerzője a látványvilág minden egyes részletére gondosan ügyel. Különös tekintettel a test anatómiájára, és nem csak az emberére.
Valamelyest emberre emlékeztető forma, hüvely, bőrtok, elszarusodott sejtek térnyerése egy bizonytalan vázszerkezeten. A csigaház-törzsön moccantlanul várakozó ollószárak meredeztek.
A félelmetesen részletgazdag jellemzéseknek köszönhetően szinte magunk előtt látjuk az összes torz, mutáns kreatúrát, akikkel Martin, Karl és Ludwig is találkozik. Emellett kiemelt szerepet kap az enyészet, a pusztulás is.
Megrendült idegállapotában a percepciós érzékenysége nem volt kellőképpen felkészülve a látványra, ahogy a fej elválik a tömzsi gerinctől, ahogy mészporrá törnek a csigolyák, tépődnek a szalagok, majd felspriccelnek az apró artériák.
Bartók Imre szinte orvosi precizitással festi meg a brutálisabb eseményeket és a biológiai folyamatokat, így aztán a Kecske éve bővelkedik szivárgó, fröcskölő, párolgó testnedvekben. Az egész művet átlengi a nyomasztó, ködös miliő, ugyanakkor a három főhős kalandozása mégis emberivé, gördülékennyé teszi a történetet. Martin, Karl és Ludwig Európába tartanak tengeralattjárójukon, és nem tudják, mi vár ott rájuk. Az öreg kontinensen való bolyongásukat úgy jellemezném, mint egy posztapokaliptikus road movie-t, ahol a kalandos cselekmény mellett a lélektani dráma is fontos szerepet kap. Szereplőink nem csak a kíméletlen körülményekkel kénytelenek dacolni, de félelmeikkel, saját múltjukkal és kétségeikkel is. Bár az első 10-20 oldalon nehezen hangolódtam rá a történetre, végül is sikerült, és azon kaptam magam, hogy izgatottan szurkolok Martinéknak. A regényből nem maradt ki a humor sem: személy szerint Bartók Imre hasonlatai tetszenek a legjobban.
Úgy könnyezünk, mint a harmadnapos szamarak a Vénuszon
Fogalmam sincs róla, hogyan könnyezhet egy harmadnapos szamár a Vénuszon. De lehet, hogy ezek után én is használni fogom ezt a hasonlatot.
Bartók Imre trilógiájának harmadik felvonása hozza azt, amire egy fantasy-tól számítunk. Narrációjának köszönhetően a történet szinte filmként elevenedik meg előttünk. Egy olyan filmként, ami rendkívül látványos, de nem épp a legkönnyedebb darab.