Az Eden atmoszférája brutálisan erős: hol a bólogatós tuc-tuc, hol a gépies, nyikorgós electro, hol a merengős Daft Punk adja meg az érzést.
A Vertigo Média jóvoltából május 21-én mutatják be a 34 éves Mia Hansen-Love (Viszlát első szerelem, Gyermekeim apja) legújabb alkotását, az Eden-t, melyet leginkább zenés filmdrámaként aposztrofálnék. Az Eden világpremierje az ‘A’ kategóriás San Sebastian Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában szerepelt, majd vetítették a világ számos fontos filmes seregszemléjén Busantól kezdve, Londonon és New Yorkon át Mar del Platáig.
Főszereplőnk Paul (Félix de Givry) lelkes zenerajongóként árgus szemekkel figyeli a DJ-ket, akik a párizsi klubokban pörgetik a french house-t. Hamarosan Paul is beszáll a buliba: barátjával, Stannel (Hugo Conzelmann) garage duót alakítanak Cheers néven, és őket is bekebelezi az elektronikus zene világa. Telnek az évek: haverok, szerelmek jönnek-mennek. Az egyetlen kapaszkodó a zene és a drogok. Ám előbbiből nem mindenki tud megélni, utóbbi pedig sokakat tesz taccsra. Miközben az emberi drámát figyeljük, többek között a Daft Punk, Frankie Knuckles és Arnold Jarvis trekkjei csendülnek fel. Ezeket viszonylag ritkán halljuk mozis hangcuccon dübörögni.
Az Eden atmoszférája brutálisan erős: hol a bólogatós tuc-tuc, hol a gépies, nyikorgós electro, hol a merengős Daft Punk adja meg az érzést. A film olyan, mint egy hosszú utazás, amire a sofőr rengeteg CD-vel készült, és ezekkel idéz meg egy kort, egy hangulatvilágot. Mivel sofőrünk ügyesen válogat, ez egy percre sem megy át nyálas, hatásvadász nosztalgiázásba, így nem akarunk kiszállni. Sőt, átadjuk magunkat az utazás örömének. Egy idő után már az sem érdekel, merre tartunk. Ehhez a színes, lüktető, 90’-es évekre hajazó hangzáshoz Mia Hansen-Love hozzácsapott egy hasonlóan vibráló vizualitást (Nicolas Winding Refn-rajongók előnyben), így lesz teljes az összkép. Megkockáztatom, azok sem fognak üvöltve kirohanni a moziból, akik nem elektronikus zene fanok, hanem mondjuk Metallica-lemezzel a kezükben születtek és Guns N’ Roses-ra alszanak el esténként.
A Daft Punk nincs felírva a listára, és a szerelésük is gáz
Az Eden-t nézve könnyen a Berlin Calling című filmre asszociálunk. Mindkét alkotás őszinte vallomás a zenének egy előadó sorsán keresztül. Ahogy a Berlin Calling-ban Kalkbrenner, úgy az Eden Paulja is saját hedonizmusának csapdájába esik, és szép lassan kizökken az életből. Emellett egyik alkotásban sem a sztori kerül fókuszba, hanem a zenei szubkultúrát körülvevő máz, jellegzetes miliő. Mia Hansen-Love filmjének szereplői egyébként annyi kokaint szívnak, hogy azt Tony Montana is megirigyelné. Ezt talán kicsit eltúlozta a rendező, de a színészek kivétel nélkül hitelesen formálják meg a szcéna figuráit.
A Paul-t játszó Félix de Givry is nagyot alakít, mintha csak rá szabták volna ezt a szerepet! Mia Hansen-Love a humorérzékéről is tanúbizonyságot tett. A film egyik legütősebb jelenete, amikor két fiatal DJ, Thomas Bangalter és Guy-Manuel de Homem-Christo (előbbit Vincent Lacoste, utóbbit Arnaud Azoulay játssza), azaz a Daft Punk nem mehet be a klubba, mert az ajtónálló nem ismeri meg őket jellegzetes sisakjuk nélkül, ráadásul a ruhájukat is kifogásolja.
Az Eden rendkívül okos és érzékeny film, amivel könnyű együtt lüktetni. A gondosan szelektált zenék és az egyedi rendezői látásmód egymás hatását erősítik fel. A végeredmény egy könnyed, mégsem könnyen felejthető utazás.
