Holtbiztos, hogy eleinte máson mulat Tuomas Kyrö regényének nyugati és keleti olvasója. Azért vannak közös nevetéseink is, a közepe táján egyre gyakrabban. (Bakos András könyvajánlója)
Helsinki – Nyugat a Csinibabában, amelynek szereplői a finnországi világifjúsági találkozóra vágynak. A film ma is nézhető, többek között azért, mert a nyugat létezésének tudata mifelénk változatlanul vigasztal. Nagyon rossz lehet odaérve azt látni, valamikor még szebb lehetett, mint amilyennek képzeltük, de már nem olyan, és talán nagyrészt miattunk. Sáros cipővel tévedtünk vajszínű szőnyegre, vendégségben, és nyilvánvaló, hogy a folt kimoshatatlan. Bocs, hogy így alakult, de azért még mi is szeretnénk kapni itt valamit.
Szép, kollektív élmény. Nekünk legalábbis könnyű átélni, és azonosulni Vatanescuval, Tuomas Kyrö könyvének, a nyugati kultúra fejlődésregényének román főhősével, akit egy orosz maffiózó elvisz bérkoldusnak Finnországba.
…A padlószőnyegen kétfajta ember csoszogott és tipegett: egy rövid lábú, komor, tömpe orrú csoport, akiknek a gyerekei a szüleikre hasonlítottak. Ezeket finneknek hívták. Volt aztán egy hosszú lábú, vidám, vékony orrú csoport, itt a szülők hasonlítottak a gyerekeikre. Ezeket svédeknek nevezték.
Különbség Vatanescu szempontjából nincs, mert mindnyájan olyan emberek, akikben nagy az együttérzés, tudják, hogyan lehet puritánul, takarékosan élni, de nem kell spórolniuk, van miből adni. A koldusok viszont nem tudnak bánni a pénzzel. Amikor rászabadulnak a lejárt szavatosságú ételek konténerére, sütögetést rendeznek a szállásukon. Ez az eszeveszett dőzsölés hozza rájuk a bajt. Vatanescu elmenekül, megment egy vadnyulat, majdnem lelövik, összeszurkálják, túléli, elkövet apróbb bűnöket, közben nagyrészt jó emberekkel találkozik –
ami nekünk mesés, a finn olvasónak meg nyilván természetes – és nehezen fogja föl, mi történik körülötte, miközben a helyieknek ő a megdöbbentő tünemény. Kyrö szeretetteljes iróniája egyformán, testvériesen áztatja az övéit, Vatanescut és az orosz maffiózót is, aki elhitte, hogy gyakorlottan forog itt, mint kulcs a zárban. Aztán persze ő se tudja, honnan kell várnia a pofont. A finn börtönben írja az emlékiratait, először kockás papírra, titokban, mert azt hiszi, tilos. Ahogy a börtönőr meglátja, min ügyködik, hoz neki egy írógépet. Ennyi kell csak ahhoz, hogy az olvasó többet nevessen, mint szorongjon.
Nem tudom, a finneknek mi, nekem nyilvánvaló utópia, ami a kimerítő önismereti tréning végén a fiúkra vár: az abszolút boldogság. A közéletet eluralja a pozitív populizmus nevű stílus, amelyet Jézus, Jézus Mahonen politikai tanácsadó teremt meg. Legvégül már csak a nyúl helyét kell megtalálni az új felállásban, mert magunkkal, úgy látszik, egészen tisztában vagyunk: „Legtöbbünknek lényegesen túl kell lendülnünk önmagunkon, ha mást is el akarunk érni, mint a reggeli kását. Saját énünk leggyakrabban ellenszenves alak, fárasztó fecsegő, öntelt seggfej, idétlen nevetgélő, tökfej, törpeagyú, felelőtlen hidalgó, gátlásos lopakodó, titkolózó idétlen – mindenképpen olyasvalaki, aki sehol sem talál visszhangra.”
