Az 1987-ben bemutatott Remény és dicsőség (Hope and Glory) című filmdráma a Londonban élő tízéves Billy Rowan és családja szemszögéből mutatja be az I. világháborút. A rendező, John Boorman (Gyilkos túra, Excalibur) akkor rendkívül hitelesen festett meg egy korszakot, annak minden keserűségével és bájával együtt. Kapott is 5 Oscar-jelölést. 26 évvel később elkészült a film folytatása, a Királynőért és a hazáért, amit először a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Rendezők Kéthete programjában mutattak be tavaly. Az angol dráma itthon május 7-én kerül a mozikba a Vertigo Média jóvoltából. Boorman nyilatkozatai alapján valószínűsíthető, hogy ez lesz az utolsó filmje.
Királynőért és a hazáért a koreai háború idején játszódik az Egyesült Királyságban. Főszereplőnk a Remény és dicsőségben megismert Billy, illetve legjobb barátja, Percy Hapgood. A két vagány kamasz srácot behívják a seregbe. Ők viszont nem a királynőért és a hazáért küzdenek, hanem feletteseik elnyomása ellen, akiknek folyamatosan borsot törnek az orruk alá. Már amikor nem a lányokat hajkurásszák.
Nagyon rég láttam már igazán ütős háborús filmet. Persze a Forrest Gump, az Acéllövedék, a Dicsőség ösvényei, a Nagy Szökés, a Dr. Strangelove mind zseniális alkotás. De hogy ezeknek egy mai film a közelébe érjen, azt nem tudtam volna elképzelni. És mégis! Mégis van új a nap alatt: a Királynőért és a hazáért villámgyorsan elkapott, aztán 2 órán át nem eresztett. John Boorman drámájában tulajdonképpen egyetlen lövés sem dördül el, mégis folyamatosan érezzük a háború szagát. Ha valamihez hasonlítani kéne, akkor a fent említett Nagy Szökéshez mérném Boorman moziját. A sereg bajkeverő párosát alakító színészek (Callum Turner és Caleb Landry Jone) nem az ismertebbek közül valók. Ketten együtt összesen nyolc filmben játszottak. Ennek ellenére az ő kémiájuk hibátlanul működik a vásznon, remekül jelenítik meg a tipikus bajtársias, testvéries viszonyt. Persze minden seregbe kellenek elmebeteg, szadista őrnagyok, parancsnokok is, akik 2 centiméterről ordítják le a katonák fejét, és folyamatosan a harcvonalra való kiküldéssel fenyegetőznek. Itt jön a képbe Bradley (David Thewlis) és Cross őrnagy (Richard Grant), akik puszta megjelenésükkel és szigorú, ízes angol beszédükkel gyakorlatilag önmaguk karikatúrái, és folyamatosan biztosítják a humorforrást. Billy és Hapgood kihágásait képesek olyan kifejezésekkel illetni, mint tudatos arcátlanság.
Boorman ügyesen lavírozik, a Királynőért és a hazáért a poénok ellenére is megmarad drámának, a feszültséget végig fenntartja. Egyrészt kíváncsiak vagyunk, mi történik főszereplőinkkel a seregben, másrészt – ahogy a Remény és dicsőségben – betekintést nyerünk Billy családi életébe. A család itt tulajdonképpen hátországként funkcionál: ők nem vesznek részt a háborúban, csak támogatják gyermeküket. Ez adja az igazi kontrasztot, hisz egyszer a sereg kietlen laktanyáit pásztázzuk, máskor pedig az idilli, meleg családi fészket, ami nem mellesleg egy festői kis szigeten található. Ha már itt tartunk, a képi világ lehengerlő. Seamus Deasy operatőr – aki korábban dolgozott már együtt Boormannal – végig nagyszerűen játszik a természetes fényekkel, ezzel is plusz ízt adva az alkotásnak. Ezt látva szerintem még maga Roger Deakins is megemelné a kalapját.
Nagyon remélem, hogy nem ez lesz John Boorman utolsó dobása, és a legutolsó jelenet nem az ő filmes karrierjének szimbóluma. Aki ilyet tud, az ne akassza szögre a kesztyűt! De ha mégis úgy lesz, boksznyelven szólva elmondhatja, hogy a csúcson hagyta abba és bajnokként vonult vissza. A Királynőért és a hazáért ízig-vérig angol, és ízig-vérig dráma. Életszagú, könnyen fogyasztható és emlékezetes.
