Az utazás kicsit arról szól, hogy ne legyél sehol. Minden elsuhan, egy pillanatba kell beleférjen annyi minden, hogy aztán emlékezni lehessen. Bretagne-ba azért mentem, hogy földbe süppedt falvakat, mohás háztetőket, mogorva halászokat lássak, no meg vad sziklákat és az azokat szilaj habokkal csapkodó tengert. Mi több: óceánt. És akkor a semmiből előtűnt Bécherel, ami azt hirdette magáról, hogy a Könyvek Városkája.
Holott még a „városka” is túlzás, a mindössze 700 lelket számláló település mindenféle mércével mérve falu – de milyen falu! Sikátorszerű utcácskák vezetnek fel egy kis dombtetőre. Csupa szürke kőből, valahai szövetkereskedők által építtetett, évszázados házak sorakoznak egymás mellett, amiket megszínesít a főképp világos- és királykék ablakkeret és ajtó, de akad egy-egy pirosra, bordóra mázolt is. És ráadásul a cégérek: LIVRE. Vagyis könyvek, könyvesbolt könyvesbolt után, köztük néhol, ahogy az dukál, egy kávéház, kiskocsma.
A hétszáz lakóra nem kevesebb, mint 18 könyvkereskedés jut, ám biztosak lehetünk benne, hogy nem a helyiek a legfőbb kuncsaftok. Bécherel 1989 óta számítja magát a Könyvek Városkájának, és bár Franciaországban azóta több, kisebb-nagyobb hely kedvet kapott az efféle turizmus-marketinghez, ettől még Bécherel maradt az első, és persze a legeldugottabb. Ide tényleg el kell zarándokolni.
A napsütéses, augusztus végi szerdán, mi tagadás, nincsenek sokan, de a parkolóból a sikátorok felé baktatva, rögvest olyan emberekkel találkozunk, akik degeszre tömött könyves szatyrokkal igyekeznek a saját kocsijuk felé – ők már nem hiába jártak itt.
Más kérdés, hogy a franciául nem tudó magyartól a könyvkereskedések legnagyobb öröme vonódik meg: a turkálva böngészés. Mert itt voltaképp erről van szó, a boltok leginkább antikváriumként működnek, az utcára kitett ládákban, a pultokon, és bent, a meghitt hangulatú termekben is főképp régi kiadványok sorakoznak, sok közülük elegánsan, celofánba csomagolva. Chateaubriand és Renan, Malraux és Gide, csak hogy legalább a nevük által ismert szerzőknek megörüljek, és ezen kívül: minden. A számomra teljesen ismeretlen francia írók hadserege, könyvek a 20. század minden évtizedéből, jól beazonosítható tipográfiával, borítórajzokkal-fotókkal.
Állok egy-egy faláda előtt, és réges-régi francia könyvek között keresgélek, tudom, hogy egyiket sem fogom megvenni, még emlékbe sem, mert minek, de egyszerűen jó: könyvet fogni meg.
A főtéren Etien dél körül már pakol, itt valóban belefér egy kis szieszta, nem sok vevőt szalaszt el, ha elmegy ebédelni, és derék polgár módjára ledől egy kicsit.
Most valóban csöndes – mondja –, de jöjjön vissza a hétvégén, tele lesz a piactér. Vannak akik, messze földről jönnek, mert bíznak a béchereli könyvkereskedőkben, hogy náluk megtalálják, amire vágynak. Vagy csak rábukkannak valamire, aminek megörülnek.
Etien mosolyog, egész jól beszéli az angolt, a könyveit óvó mozdulattal illeszti vissza a ládába, majd letakarja.
Egy utcával lejjebb Valerié nem zár be. A rögtönzött interjúra szívesen rááll.
Úgy tudom, egy skót kisváros volt a minta, ott találták ki ezt, amit Bécherel is lemásolt. Most már több mint húsz éve csináljuk, úgyhogy valószínűleg nem olyan nagy butaság.
Meg lehet élni belőle?
Persze, hiszen még élek – nevet fel, majd gyorsan hozzáteszi: – De tudja, hogy van ez. A könyvkereskedést nem azért műveli az ember, hogy pénze legyen, hanem mert ez egy életforma. Egyszerűen jó könyvekkel bajlódni.
Mit lehet itt kapni? Honnan van az áru?
Főképp francia könyvek. Mondjuk, kilencven százalékban, de ez természetes. A többi angol, más nyelven nem nagyon akad semmi. A portéka meg a szokásos módon jön-megy: ha behoznak valamit, megveszem, a vevők meg előbb-utóbb rátalálnak.
Híres lett Bécherel? Jó érzés maguknak?
Végül is ennek köszönhetően tudunk létezni. De az biztos, hogy tudnak róla. Újságírók is jönnek elég gyakran. Egy japán nőnek annyira megtetszett, hogy egy időre ide költözött. Róla, és ezáltal a faluról épp filmet forgatnak a napokban.
És valóban, ahogy a templom felé sétálunk, látunk néhány japánt masírozni állványos kamerával. Két kiskölök bámulja őket a sikátor bejáratában, olyan fejfedőjük van, mintha egy száz évvel ezelőtti fényképről, vagy stílszerűbben: könyvből ugrottak volna elő.
Még azt is gondolom: jó kis gyerekkoruk lehet. A rokonságban biztos akad legalább egy könyvesboltos, és ha el akarnak magyarázni valamit, hogy hol is van, azt kell csak tudni, melyik könyvkereskedés működik a szomszédságában.
Mert a Cité du livre egészen biztos nem csak arról szól, hogy veszek és eladok. Tényleg életforma. Legalább hétszáz bécherelinek.
(A képek a szerző fotói.)
{jcomments on}
