Az Ex Machina itthon első ízben a Titanic Filmfesztiválon mutatkozott be. Rendes mozis vetítése úgy tűnik, hogy nem lesz. A film körül már most akkora a hype, hogy alig jutottam be a vetítésre, ami természetesen teltház előtt zajlott. Az Ex Machina rendezője Alex Garland, ő írta a 28 nappal később, A napfény és a Dredd forgatókönyvét is. Most először, de reméljük nem utoljára ült a direktori székben.
A programozóként dolgozó Caleb (Domhnall Gleeson) megnyer egy versenyt, ezért eltölthet egy hetet az óriáscég vezérigazgatója, Nathan Bateman (Oscar Isaac) eldugott, high-tech nyaralójában. Aztán kiderül, hogy a program nem csak láblógatásból és sörözgetésből áll. Nathan és japán segítőnője létrehozott egy mesterséges intelligenciával rendelkező robotlányt, akit úgy hívnak, Ava. Főhősünknek Nathan felügyelete alatt el kell elvégeznie a Turing-tesztet: fel kell mérnie Ava értelmi, sőt érzelmi képességeit. A tesztelő és a tesztalany között komolyabb érzelmek szövődnek. Közben a titokzatos Nathan a szobákban elrejtett kamerákon keresztül megszállottan figyeli minden mozdulatukat.
Már a cím miatt is olyan érzésem támadt, az Ex Machina nem egy közhelyes hollywoodi sci-fi lesz. Persze ha rossz kezekbe kerül a sztori, lehetett volna belőle egyszerű tucatfilm is. Körülbelül a harmadik percben bekerülünk egy isten háta mögötti villába. Ez a villa high-tech világával együtt is végtelenül nyomasztó. Gyönyörű fények, letisztult formák, tipikus sci-fis géphangok. Érezzük a levegőben a cyberpunk hangulatot, és a zárt terek láttán néha eszünkbe jut a Kocka című film is. De nincs sok időnk mélázgatni, a falak között ugyanis zajlik az élet. Az Ex Machina mindössze négy szereplővel dolgozik. A titokzatos főnök, Nathan (Oscar Isaac) állandóan piál. Annyira nyugodt, annyira kimért, hogy az már szinte félelmetes. Japán segítője, Kyoko nemkülönben titokzatos, cselédként sürög-forog Nathan körül, de érzelmeket alig olvashatunk le az arcáról. Ava, a fogvatartott robotlány gyakorlatilag Nathan életműve: egyértelműen érezhetünk egy kis Frankenstein-motívumot. Ava már kinézetre is hátborzongató, érezzük a gépies hidegséget, a gép mögött megbújó embert, és nem tudhatjuk, mesterséges intelligenciája mire sarkallja majd. Sakknyelven szólva ebben a játszmában főszereplőnk, Caleb az egyszerű gyalog, aki naiv módon teszi azt, amit elvárnak tőle.
Az Ex Machina atmoszférája borzalmasan erős, észre sem vesszük, hogy telik az idő. Pedig az események szép lassan, komótosan csordogálnak. Ez azért szerencsés, mert így teljesen ráhangolódunk a filmre, ott érezzük magunkat abban az isten háta mögötti nyomasztó villában. A sztori egy ideig kiszámítható: tudjuk, ki a rosszfiú, de Alex Garland tartogat meglepetéseket. Az Ex Machina nem egy egyszerű sci-fi, amiben az alkotók azzal villognak, milyen számítógépes animációkat tudnak összehozni dollármilliókból. Persze piszok jól néz ki a film, de nem pusztán öncélú látványorgia. Az Ex Machina egyszerre gondosan kidolgozott dráma és velőtrázó thriller is, amiben erőszakot szinte alig látunk, mégis végig leköti figyelmünket. A hosszú snittek alatt szép lassú zenefoszlányok csendülnek fel, ami abszolút telitalálat, és engem kicsit a Drive-ra emlékeztet.
Alex Garland kifőzte a tutit. Erőltetett utalások nélkül tálalt elénk egy olyan sci-fi – dráma hibridet, aminek jó sztorija van és közben eszeveszettül jól is néz ki. Hogy ez elegendő lesz-e a kultfilmmé váláshoz, az már a távoli jövő zenéje.
