Itt egy részletet olvashatsz Géczi János-Likó Marcell A Bunkerrajzoló – Likó Marcell-élettörténet-rekonstrukció című könyvből. A könyv az Athenaeum kiadónál jelenik meg április 18.-án.
Miről szól a könyv?
Szétesik – helyreáll. Két egészen különleges szellem találkozik ebben a könyvben. Géczi János József Attila-díjas író, a máig legendás Vadnarancsok szerzője most a Vad Fruttik énekesének élettörténetét rakja újra, építi fel – darabokból, emléktöredékekből, szorongások és tripek elképesztően izgalmas sorozatából. A Bunkerrajzoló nem Likó Marcell életrajza. Inkább egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben. A kábítószerek és a céltalanság örvénye mélyre sodorja, ám sorsa az, hogy megkapaszkodjon mégis, és lépjen mindig feljebb. A Bunkerrajzoló azt mutatja meg tűélesen, hogy Marci a Géczi Jánossal folytatott beszélgetésekben hogyan éli meg, milyennek látja a múltját. Élet a halál előtt. Hol komikus, hol nagyon is drámai hangon – de elejétől a végéig az őszinte feltárulkozás átütő erejével.
7. rész
Öreganyámnak mocskos sztorijai bőven voltak, a gyárban embereket golyózott ki az állásukból, miközben ezzel másoknak jót tett. Kiterjedt kapcsolatrendszere volt, amelyet az is bizonyít, hogy az alkoholista fia kapta meg az unokák felneveléséhez a jogot, és nem a Szegedre elüldözött menye. Arról pedig nekem is van tapasztalatom, milyen gyűlölködő és mennyire haragtartó. Egyszer ugyanis, hetedikes vagy nyolcadikos lehetettem, beszóltam neki, és elkergetett minket. Éppen anyámat bántotta, az igazságérzetem pedig felgerjedt. Pártját fogtam anyámnak, és azt mondtam neki, kamaszmódra és hetykén, hogy nagyonisjóltudommamahogytemitcsinálsz.
Úgyhogynekemnemkellaztelőadniminthatenemlennélhibás. Anyám sem csillapított, inkább tovább szította az amúgy is parázs helyzetet, gondolom, tetszett neki, hogy végre valaki megvédi. Ha nem is a férje, de ott van erre a fia. Az öreganyám rikácsolt, takarodjunk, nem akar minket többé látni. Ezek után nem mentünk hozzájuk évekig. Mígnem a városban összefutottunk, és ő lamentált, miért is nem látogatjuk meg. Nem tehettünk mást, kimentünk hozzá hamarosan, látogatóba. Mármint anyám és én. Apám nagy ritkán tartott csak velünk. Ő egyedül szeretett kijárni, és félévente egyszer biztosan meg is tette. Van, akinél a rokoni érzés erősebb a haragnál, van, akinél nem.
Tehát az Internacionáléval, azaz a nemzetközi munkásindulóval kezdődik a film. Hanglemezről másoltam át, éppen csak elindul a zene, fölföltirabjaiaföldnek, és máris elkezdem szkreccselni a korongot. Szétcsúszik a hang, az öreganyám menten felnevet, hahahahahaha, és akkor megszólítom, tesséklehetmondani, és nagyanyámat veszi a kamera, és tagoltan megszólal, Marcell, mondhatom? Tessék mondani! Igen. Marcell nagyon rendes gyerek, szereti a nagyszüleit, művelt, művelt, művelt, szereti a művelt, nagyszüleit, tisztességes, jó gyerek. És vannak rossz tulajdonságaim is, mama? Néz rám, és rávágja gyorsan a kérdésemre a választ. Nincsenek. Nincs rossz tulajdonságságságságságságság. De látszik a szemében a megrökönyödés, ahogy a kérdés végeztével reám néz, majd pedig elnéz, fölfelé, ugyan mikor szakad le az ég. Majd visszanéz, rám, azaz a kamerába: Nincsenek rossz tulajdonságaid. A következő pillanat az, hogy ugrálok egy koncerten, illetve, hogy az egyik pupillám ki van tágítva, és magyarázok, alatta pedig egy Avalanches dal részlete szól, hogy ennek a fiúnak terápiára van szüksége: thatboyneedstherapy…
A koncertet bemutató filmrészlet is a főiskolán készült, amikor még alig ismerték a Vad Fruttikat, nem voltunk népszerűek, még nem jött ki az első albumunk sem.
A következő jelenetsor a nagyapámé. Úgy indul, mint a régi mozikban a nagyfilm, ahogy elkezdik a tekercs lejátszását. Amíg gyorsul a film, a hang is elnyúlik – böööööööö – majd látszik az öregember, ahogy tesz-vesz a kazánházban. Mert az egész le van szarva – bömböli, jól tagoltan –, mert minden máshogy készül el, mint ahogy kellene. Kénytelen vagyok, tudod, itten visszafelé dolgozni. Mert nem elég, hogy elmond engem mindenféle hülyének meg marhának, meg nem tudom, hogy ki tanította őt ilyenre, a kurva istenit. Azért mondtam neked is… − és akkor belassítom a felvételt, hogy basszon meg a büdös, kurva isten, miért nem vagy itthun? És ekkor felgyorsítom a képeket: nagyapám dolgozik. Majd elkezdem visszafelé lejátszani, és ismét elmondja: kénytelen vagyok itten visszafelé dolgozni, öregapám dolgozik visszafelé, majd jön egy sötét rész. Ahová egykor fényképeket akartam bevágni. Majd egy hanglemezről beillesztett hangfelvétel, azt mondja egy fickó, és hogy mindezt az egész világnak meg kell tudnia. A következő snitten Rózsa néni látható.
Rózsa néni ül a nagyszobában, a falon, mögötte rókaprém. Ő a szombathelyi albérleti szomszédom. Hetven és a halál, valamint a szeretet és a szerelem között. A mellei köldökig lógnak, a haja tizianvörösre festve. Rózsa néni azt állítja: nem tudom miért szeretlek, de nagyon szeretlek. És hiányzol.
Újabb vágás : fater kezében fali tükör. Félmeztelen üldögél a széken. Nyírom a haját, a háta mögött állok. Apám tökrészeg, vizeskék a szeme, gomba a feje, mint a hatvanas évek fiúié. A jelenet alatt émelyítő zene, Amon Tobintól, aki hangszobrász. Apám nekiáll összevissza beszélni, és én még azt is átvágom, alaposan, összevissza. Kilencvenes decibellel mennek a köszörűk. Jól van. Mintha én csinálnám a zagyvaságot, a film készítője, holott az is elég zagyvaság, amit a kép szereplője, az apám tesz. Vágóképeket is beraktam: pislog, rólam beszél, saját magáról nyilatkozik. A kritikákat – mondja –, abszolúte nem bírod; ámbár ő az, akit sosem szabadott kritizálni; a kritikát abszolúte nem bírod. Kilencvenes decibellel mennek a köszörűk. Úgyse fog eszembe jutni, úgyse fog eszembe jutni. Na, most mi ez Marcell, ez most az én „portrém” – Megduglak! Haha. Akkor kezdtél el zenélgetni, akkor csináltuk meg ezt a nyomorék gitárt. Csak azt sajnálom egyfolytában, hogy sohasem volt annyi pénzem, amit szerettem volna neked adni, hogy megvedd hozzá a cuccokat. Azt rágógumit evett, visszafelé beszélgetett a társaival – aztán énrám vagy figyelnek, vagy nem – én meg – lassítva – Szarok ebbe az egészbe! A monológja végén a könyvekről beszél: tudod, van a sima fantasztikum… És itt van vége a fateromnak. Nem tudom szó szerint idézni, mivel olyan nagyszámú a jelenet vágása, hogy évek során sem sikerült pontosan az ott elhangzottakat megtanulni. Másfél perc az egész. De mi minden megtalálható ebben a rövid időben! Az apukám. Az apám, a fater, az alkoholista, a pátriárka, a rákbeteg.
Először is: én sokáig féltem az apukámtól, az ötvenben született férfiútól. Éppen hatvannégy éves. Most őt féltem, olykor még túlzásba is vittem, és nem tudtam az aggodalomtól aludni sem. Kiderült, hogy rákos.
