Ki ne szeretne szót váltani rég elhunyt szeretteivel, őseivel? S ki ne szeretné tudni, vajon mivel töltjük majd azt a felfoghatatlan Örökkévalóságot, ami – remélhetőleg – a Mennyországban vár ránk? Nehogy azt gondoljuk, hogy eme kérdésekre a tudós koponyák ne keresték és ne találták volna meg rég a válaszokat!
Tollat ragadnak a szellemek
A XIX. században aranykorát élte a spiritizmus (aminek manapság újkori, bár meglehetősen elkorcsosult, elsősorban a hiszékeny emberek átverésére, megkárosítására épülő „forradalmát” tapasztalhatjuk meg), így nem csoda, hogy az akkori Európában számos olyan mű jelent meg, ami a szellemekkel, hazajáró lelkekkel és a túlvilági léttel foglalkozott. Ezek hangvétele természetesen már jóval visszafogottabb, úgymond „tudományosabb” volt, mint kedves papjainké a pokoltanulmányok esetén, hisz már az olvasóik sem ama végletekig babonás, alapjaiban műveletlen rétegből kerültek ki. A legtöbb „hivatásos” spiritiszta igen művelt, érzékeny lelkületű, felső polgári, vagy még magasabb társadalmi rétegekbe tartozó családok sarja volt, aki nem csupán azért végzett mágikus gyakorlatokat, hogy a hölgytársaságot borzongásra késztesse. Ezen „tudós” urak (s olykor hölgyek) könyvei igen nagy sikernek örvendtek. Közöttük is talán a legfigyelemreméltóbb L. Güldenstubbe báró 1857-ben megjelent műve, mely a szellemtan „egyértelmű” bizonyítékait sorolja fel, saját fejlesztésű kísérletei alapján.
A báró rendszeresen megtartott szeánszain mindig népes és igen illusztris társaság jött össze. A vendégek között a magas arisztokrácia jeles tagjai épp úgy képviseltették magukat, mint a párizsi újságírók és művészek krémje. A kísérleteket általában éjszaka, a temetőben, egy-egy előre kiválasztott sír közelében végezték el, méghozzá egy „mediális képességű”, tehát a szellemekkel könnyedén kapcsolatot teremteni képes leány segítségével.
Első lépésként a sírra a vendégek által előzőleg gondosan ellenőrzött, üres, négyrét hajtogatott és pecséttel lezárt papírlapot fektettek. Ezután a báró és a médium a hant mellé térdelt, s hosszan kérlelte Istent, hogy engedélyezze és áldja meg a kísérletet, ezzel biztosítva annak sikerét. A közbenjáró ima után a megidézni kívánt szellem segítségéért kezdtek könyörögni, miközben a megnyilatkozására vártak. A siker pedig soha nem maradt el! A szeánsz végén a lepecsételt papírlapot – ami mindvégig a közönség figyelő tekintete előtt volt, tehát senki nem manipulálhatott vele vagy cserélhette azt ki! – felnyitották, s a rajta megjelent, „szellemkéz által írt” szavakat a jelenlévők elé tárták. Güldenstubbe báró és médiuma okkultista kísérletei során eme levelező módszert használva rendszeresen váltott rövid üzeneteket a szellemvilágban lévő Hannibállal, Tiberius császár öccsével, Diderot-val, Schillerrel és még sok más, híres elhunyttal.
Vitathatatlan eredményeik természetesen minden jelenlévőt, sőt, az egész okkultista közvéleményt lenyűgözték. Minél nagyobb azonban a siker, annál biztosabb, hogy a dicsfénye által övezett személynek irigyei támadnak. Így történt ez ebben az esetben is; az első támadás, miszerint a papírlapon megjelenő írás nem az elhunytak szellemeitől származik, egy másik neves spiritiszta részéről jött. Maximilian Perty, aki sorra írta mágiával foglalkozó műveit, kijelentette, hogy Güldenstubbe báró temetői hajcihője csupán ócska csalás, az írást ugyanis a médium „tudati energiája”, és nem a túlvilági lelkek keze varázsolja a papírra.
Nos, mai szemmel ez sem túl meggyőző érv. Annál is inkább, mivel már oly sokat hallhattunk hétköznapi, csak a naiv hozzánemértők számára furcsa kémiai „trükkökről”, amikkel könnyedén lehet üresnek láttatni, majd érintés nélkül (hő, nedvesség, stb. hatására) teleírttá „varázsolni” a közönséges papírlapokat.
Gondoljunk csupán gyermekkorunk citromlével írt titkos leveleire!
A Mennyország krónikásai
Könyvekkel, furcsa kiadványokkal foglalkozó időutazásunkban most ismét térjünk vissza az 1600-as évekbe. Ne gondoljuk, hogy a tudós egyházatyák csupán a Gonosz birodalmának feltérképezésén buzgólkodtak – bár e téma kétségtelenül jobban érdekelte őket, mint a szentek és üdvözültek szépséges mezsgyéi.
Ha a Pokolról szóló leírások leginkább a mai horrortörténetekhez hasonlítanak, akkor a Mennyországról írtak talán a leány- és romantikus regények rózsaszín hangulatát idézik, rendkívüli lelkesedéssel és hittel megalkotva.
Arnoulx kanonok könyve, melynek első része a Pokol borzalmait ecseteli, számos „adatot” tartalmaz a Mennyországról is. Az atya állítása szerint az Égi Birodalomban (épp úgy, mint az Alvilágban) rendkívül fontos a hierarchikus beosztás. Ennek értelmében Isten természetesen a legfőbb úr, a „királyné” mellette Szűz Mária, a legelső bíró és az angyalok milliós énekkarának karmestere(!) pedig Jézus. Az arkangyalok amolyan apród- vagy lakájfélék, a szentek a nemességet alkotják, míg a „közönséges”, de üdvözült lelkekből áll a köznép, azaz a plebs.
Arnoulx atya azt is közli velünk, tudatlan halandókkal, hogy az égen látható csillagok a mennyországbéli palota ablakai, a Nap és a Hold pedig szintén ablakok, de nagyobbak. Ahogy Jézus ígérte egykoron, az Égi Birodalomban mindenki új testet kap, mely fényes és áttetsző, s akkora az ereje, hogy bármely egykori halandó könnyedén fel tudná emelni a Földet mindenestül (bár nem teszi, hisz mi értelme is volna).
Érdekes, hogy a középkori egyházi felfogás ellenére, miszerint az emberi test bizonyos pontjai „szemérmetlenek”, a Mennyországban – Arnoulx atya szerint – mindenki mezítelenül jár-kel, s ez a természetes. Sőt, az új test sokkal tökéletesebb, mint a földi, ezért (hála „mindentlátó új szemüknek”) a Mennyországban élő, s folyamatosan az ottani élvezeteknek (?) hódoló lelkek tisztán láthatják egykori otthonukat, s még lent sínylődő szeretteiket is. Ugyanígy természetesen a fülükkel is bármit kihallgathatnak, ami odalenn elhangzik, ám az orruk mással van elfoglalva: az bizony a Teremtő testéből folytonosan áradó fahéjillatot (?) élvezi, ami keveredik Szűz Mária és Krisztus hasonlóan mámorító illatával. Természetesen az üdvözültek új teste semmiféle táplálékot nem igényel, ám ennek ellenére az Úr mégis teremtett számukra egy különös italt, ami mindig azt az ízharmóniát adja, amit a fogyasztója megkíván – állaga pedig hasonlatos a nyáléhoz.
Arnoulx atya művének egyik legmerészebb kijelentése, hogy a Mennyországban szabad, sőt, teljesen hétköznapi dolog a csók és az ölelés, amiből a szentek, Szűz Mária és maga az Úr is gyakorta kiveszi a részét!
Amennyiben Arnoulx atya jámbor életet élt, s művével sem botránkoztatta meg túlságosan az Egek Urát, a halála után bizonyára megtudta, hogy valóban ilyen-e a Mennyország. Ám nem ő volt az egyedüli, aki a Paradicsomról értekezést írt. Henriquez spanyol jezsuita szerzetes 1631-ben jelentette meg könyvét, melyben A szentek foglalatosságairól a mennyországban írt.
A jámbor spanyol szerint a Mennyországban leginkább úszkálni szeretnek az üdvözültek. Ezt természetesen mezítelenül teszik, férfiak és nők együtt, miközben a többiek az óriási úszómedence széléről figyelik őket. A ruha azonban Henriquez atya Mennyországában nagyon is fontos kellék. Furcsa azonban, hogy képzelete – mely ezek szerint nem lehetett valami dús – a nőket és férfiakat a Mennyországban is kora divatos ruháiba öltöztette. Így tehát az Égi Birodalom divatja szerint a nők abroncsszoknyát, valamint rengeteg selymet viselnek, és az arcukat is erősen festik (ne feledjük: akkoriban az egyház elítélte, sőt, néha büntette is azon nőket, akik túl sokat szépítkeztek, krémeket és arcfestékeket használtak – úgy tűnik tehát, hogy ez a ledérség a Paradicsomban megengedetté válik!).
Henriquez atya szerint – és ebben majdnem minden, a Mennyországgal foglalkozó tudós teológus egyetértett akkoriban – az üdvözültek mással sem foglalkoznak, miközben a Végítéletet várják, mint hogy bálokon vesznek részt, köszöntik az újonnan érkezőket, majd ismét bálokat és ünnepségeket, koncerteket és táncmulatságokat szerveznek.
Thomas Boston skót hitszónok könyvében – ami egyébként hihetetlen példányszámban fogyott az 1600-as években – eme élvezeteket még meg is toldja! Szerinte az üdvözültek rendszeres és igen kedvelt időtöltése, hogy csoportokba verődve, vidám piknik keretében, együtt hallgatják a kárhozottak Pokolból egészen a Mennyekig felszálló sikolyait, és szemlélik az égett hús felszálló füstjét – s mindebben igen nagy gyönyörűségüket lelik!
Folyt. köv.
