A kommunista állam kikísérletezi a mesterséges marhahúst, és mindenkinek ad belőle három dobozzal. A kommunista állam kikísérletezi a mesterséges tehéntejet, és mindenkinek ad belőle három vízhatlan zacskóra valót.
A kommunista államban minden utcasarkon lesz egy doboz, amelyből mindenki annyi pénzt vesz ki, amennyire szüksége van. Lesz egy másik doboz, amelyből kakaó, málnaszörp és húsleves csordogál. Lesz egy harmadik doboz, amelynek valamelyik oldaláról minden tudományt leolvashatunk majd, sőt az újsághíreket is arról fogjuk olvasni, mi több, filmeket és operetteket is nézhetünk a doboz felületén. Rabszi-Babszi maga sem érti, hogy ez utóbbi miként lesz lehetséges, de megesküdött rá, hogy márpedig így lesz.
Márton László új regénye, A mi kis köztársaságunk a tökéletes állam megalapításának groteszk-tragikus kísérletét jeleníti meg. 1944 végén, amikor a felszabadító és egyben megszálló szovjet csapatok megérkeztek a Viharsarokba, az ott élő agrárproletárok létrehozták a saját kis köztársaságukat. A regényben a történelmi tények és az írói képzelet történetei keverednek – a keserű szatírában tegnapi-mai önmagunkra ismerhetünk és saját kisszerűségünkön nevethetünk.
Márton László:
A mi kis köztársaságunk
(regényrészlet)
Sohasem tudtuk meg, hogyan került közénk Najmán. Egyszerre csak itt volt. A városháza kapuján jött ki Mátraival. A bal kezével hadonászott, gesztikulált, miközben a jobb kezével belekarolt Mátraiba, és ettől egy szempillantás alatt fontos emberré változott. A vak is láthatta, hogy Mátrai mostantól Najmán tanácsaira hallgat, vagyis Najmán mától fogva élet és halál ura ezen a területen, a mi kis köztársaságunkban.
Sőt meglehet, hogy már tegnap is élet és halál ura volt, csak mi nem vettük észre, és hogy a mi területünknél messzebbre is elér a keze. Talán a megyeszékhelyig, talán Belgrádig, talán Moszkváig is.
A különböző változatok közül, amelyeket hallottunk róla, az hangzott a leghihetőbben, hogy Najmán valahol Erdély déli részén vagy a Bánságban, talán Temesvárott vészelte át az úgynevezett „nehéz időket”, amelyek nálunk október első hetéig tartottak, és amikor az egykori magyar állam megszűnt, vagyis már nem jelentett számára közvetlen életveszélyt, akkor érkezett a mi területünkre, és csak azért nem figyeltünk fel rá azonnal, mert a bevonuló Vörös Hadsereg még nála is nagyobb feltűnést keltett.
Kevésbé valószínű, de nincs teljesen kizárva, hogy Temesvárról, ahol már keresték, átszökött Zrenjaninba, régi nevén Nagybecskerekre, majd ezt követően a jugoszláv partizánok soraiban tevékenykedett, és az ő megbízásukból vette fel a kapcsolatot Mátraival, akivel még Argentinában ismerkedett meg, vagy talán ennél is régebbről, Törökországból ered az ismeretség, ahol Mátrai egy tengerparti kisvárosban szállodát vagy vendégfogadót üzemeltetett.
Olyasmit is hallottunk, hogy Najmán egy különleges gyűjtőtáborból jött vissza, ezt azonban egy pillanatig sem hisszük el, már csak azért sem, mert a különleges gyűjtőtáborokból nem szokás visszajönni. A mi polgártársaink közül, akiket május végén vittek el, mostanáig egyet sem láttunk viszont, és van egy olyan érzésem, egy igen határozott érzés, hogy nem is fogunk találkozni velük soha többé.
Vannak pillanatok, amikor meg vagyunk győződve róla: egykori polgártársainknak annyira jó dolguk van azon a helyen, ahová kerültek, hogy látogatóba sem kívánkoznak haza. Még levelet sem írnak egykori szomszédaiknak. Még csak egy képeslapot sem küldenek új tartózkodási helyükról, ami annak a jele, hogy elfeledkeztek rólunk. Ez némileg elszomorító.
Annak viszont örülünk, hogy Najmán, aki most élet és halál ura, nem a mi sajnálatos módon elszállított polgártársaink közül való, mert akkor mindenféle kicsinyes követeléseket támasztana. Hol egy rózsafa intarziás komódot, hol egy ezüsttálcát, hol egy nyakláncot kérne számon rajtunk azzal a szánalmas indoklással, hogy ezek a tárgyak és egyebek is, köztük egy jó állapotban levő szőrmebunda, eredetileg az ő tulajdonában álltak.
Ha Najmán a mieink közül való volna, és alig érthető módon ismét itt lenne köztünk, bizonyára felróná nekünk, hogy hitelbe vásároltunk nála, és követelné a tartozást. Nem szívesen nyugodna bele abba a megmásíthatatlan ténybe, hogy bizonyos történelmi pillanatokban cseppfolyóssá válnak a tulajdonviszonyok. Gróf Oppenheim igazi nagyúr volt, vagy még most is az, mégis nem egészen egy nap alatt széthordták az ormóférgesi kastélyt a saját uradalmi cselédei. Vegye vissza jogos tulajdonát, ha tudja.
Najmánnak viszont nincs mit visszakövetelnie. Nincs neki semmije, és ahogy elnézem, nem is volt. Azaz, hogy pontosabb legyek, van egy aktatáskája, és van az öltözék, amit visel. Most ő viseli, de például a kalapján és a kabátján meglátszik, hogy valaha más ember viselte. Ez megnyugtat bennünket. Elhisszük, hogy Najmánnak elvei vannak, de látjuk, hogy azért ő is ráfanyalodik vagy az ismeretlen ószeresre, vagy az észrevétlen hullarablásra. Gyökértelen jövevény, de valahol a szíve mélyén egy kicsit mégiscsak a mi kutyánk kölyke.
*
Aki el akarja képzelni városunkat azokban az őszi napokban, amikor bekövetkeztek az elmondásra váró események, az tartsa szem előtt, hogy a legtöbb épület ablakai ki vannak törve, és a földre sütött szemet szinte a szó szoros értelmében felsértik, megsebzik az üvegszilánkok. A főutcát középen kettéválasztó vágányon olyan vastagon áll az üvegtörmelék, hogy messziről úgy fest, mintha a sínpár kristálycukorral volna beszórva, és ez volna az oka annak, hogy nem járnak a vonatok, nem pedig az, hogy összedőlt a vasútállomás, és levegőbe repült a hömpölykeresztúri vasúti híd.
Ha egy pillanatig elfeledkezünk szégyenérzésünkről, amelyet magunknak sem tudunk megmagyarázni, és fölemeljük tekintetünket a földről, azt is láthatjuk, hogy a házak piros cserépfedelét itt is, amott is megbontotta egy nemrég elzúgott szélvihar vagy egy mesebeli óriás fuvallata, a szürke palatetőket pedig az öklével zúzta be ugyanez az óriás, aki cukrozva eszi a vasúti síneket.
Ha pedig ennél is magasabbra, a képzeletbeli óriás feje búbjáig tekintünk, azt vehetjük észre, hogy a református templom tornya ugyanúgy mutat az ég felé, mint építése óta bármely közönséges vagy jeles napon, ezzel szemben a római katolikus templom toronysüvege nincs a helyén. És ezzel a megállapítással a tekintet már vissza is fordulhat a föld felé, ahol a toronysüveg hever. Az a kevés járókelő, aki ezekben a napokban kimerészkedik az utcára, riadtan kerülgeti a toronygombtól különvált keresztet, amely félig-meddig elmerült az őszi sárban és a háborús törmelékben. Városunkban és környékén a katolikusok emberemlékezet óta kisebbségben vannak, és most, miután a magasból a földre bukott, egyszerre csak ijesztően nagynak látszik a katolikusok keresztje. Mellette lótetem fekszik a sárban. Fölfelé néző oldalán a gerincről, a lapockáról és a combról valakik sietősen lefaragták a húst. A ló másik oldalához már nem férhettek hozzá.
Csak az a kár, hogy a nagytiszteletű úr, vagyis a református lelkész nincs itt köztünk. Ne szépítgessük: elmenekült. Magára hagyta a népes gyülekezetet. Ki tudja, merre jár, meddig jutott. Viszont a plébános úr itt van a közelünkben. Úgy hallottuk, hogy a határban rejtőzködik, az egyik tanyán, de egyelőre nem érzi magát biztonságban, nem mer előjönni. Ebben talán az is közrejátszik, hogy a hatalomátvételkor Mátrai kijelentette: Istennek nincs helye a mi kis köztársaságunkban; Istennek nem állítunk ki tartózkodási engedélyt, de még átutazó vízumot sem.
