Andy Warhol esete
Kevesen tudják, vagy ha mégis, nem tulajdonítanak neki különösebb jelentőséget, hogy a huszadik század második felének egyik legfontosabb és mindenképpen legnagyobb hatású művésze élete utolsó nyolc évében hivatalosan, ahogy mondani szokás, „papíron”, nem rendelkezett a saját lelkével. Mivel bizonyos jelek arra utalnak, hogy ez a látszólag nehezen érthető és bizarr helyzet magát Andy Warholt rendkívüli módon zavarta, próbálok lehetőleg mindent megtudni a körülményekről, s ebben nem annyira a több tonnányira duzzadt nyugati értelmező irodalom van segítségemre, hanem sokkal inkább az orosz. Annál inkább, mert az eseményre, amelynek keretében Warhol elvesztette a lelkét, épp Moszkvában került sor. A szervezők is oroszok voltak, az akkor már New Yorkban élő művészek, Vitalij Komar és Alekszandr Melamid, a lebonyolítást pedig egykori moszkvai tanítványukra bízták.
A drámai esemény előzménye,
hogy amikor a Szovjetunióban hatóságilag üldözött Komar-Melamid művészpár 1978-ban New Yorkba emigrált, az első dolguk az volt, hogy alapítottak egy hivatalosan bejegyzett céget, amely olyasmivel kereskedett, amivel előtte még soha senki: emberi lelkekkel. Az alapítók játékos-ironikus módon megpróbálták közös platformra hozni a maguk mögött hagyott orosz kultúra közmondásos lélek-mániáját az új hazájukban tapasztalt kereskedéskényszerrel. A kezdeményezés első pillantásra annyira nevetségesnek és értelmetlennek tűnik, hogy sikeres működésre aligha lehet számítani, de a gyakorlat megcáfolta az elméletet: a cég közreműködésével három és fél év alatt nem kevesebb mint ezer lélek cserélt gazdát, zömmel hajléktalanoké és prostituáltaké, de néhány ismertebb kolléga és jó barát is csatlakozott az adásvételi akcióhoz.
Warhol rendkívül óvatos volt,
amit akkor még nem, csak halála után lehetett megérteni. Nyomatékosan megkérte a szervezőket, hogy amennyiben valami szeszélyes véletlen folytán elkelne a lelke, bármennyibe kerül is, haladéktalanul vásárolják és adják neki vissza. Nehéz megítélni, hogy ott és akkor mit lehetett kezdeni Warhol csökönyös követelésével, hiszen úgy élt a köztudatban, mint aki gép akart lenni és erre buzdította embertársait is, azt állította magáról, hogy ő is és művei is csak felszín és semmi más, ami Truman Capotét arra a széles körben terjedő következtetésre csábította, hogy ez az ember egy titokmentes Szfinx. Ráadásul az orvosok akkoriban kiabálták a leghangosabban, hogy ők, akik aztán igazán mélyen belehatoltak az ember belsőjébe, apró darabkákra szabdalták a testét, de a léleknek hűlt helyét sem találták.
Hogy Warholnak miért kellett körömszakadtáig ragaszkodnia
ahhoz, ami a legaktuálisabb trendek szerint nincs is, széles körben a temetésén derült ki. A bizalmas barát, Tony Richardson gyászbeszédében elmondta: az elhunyt nemcsak hogy mélyen hívő ember volt, aki szinte naponta látogatta azt a templomot (St. John Chrysostom Byzantine Catholic Church), ahol felravatalozták, titokban jelentős összeggel támogatott egyházi jótékonysági szervezeteket és szigorúan inkognitóban ételosztások állandó résztvevője volt, hanem azt is, hogy Andy Warhol egész művészetének titka mély vallásosságában rejlik (konkrétan az orosz hagyományban óriási tiszteletnek örvendő „szent együgyűhöz” hasonlította).
Warhol ugyanúgy ortodox keresztény volt,
mint ruszin származású szülei, és mint azoknak az oroszoknak a többsége, akik 1979 május 19-én ott tolongtak egy moszkvai festő műtermében, hogy részt vegyenek a New Yorkból érkezett lelkek aukcióján. Jekaterina Djogot, a kitűnő orosz művészettörténész alaposan utánajárt, hogy mi is történt ott. Tőle tudjuk, hogy a résztvevők a lelkek adásvételénél szürreálisabbnak találtak a pénz, azon belül a dollár valóságos jelenlétét és a magántulajdon tényleges lehetőségét. Ennek megfelelően jócskán megszédültek a ténytől, hogy az amerikai közgazdász Norton Dodge lelke, amely lélek eredeti tulajdonosa a nőknek a szovjet traktoriparban betöltött szerepéről írta doktori értekezését, csillagászatinak mondható 200 dollárért kelt el. Még tartott a szédület, amikor Warhol lelke került sorra. Nem volt iránta különösebb érdeklődés, hiszen Moszkvában alig ismerték, de egy Alena Kircova nevű fiatal festőnő, aki az iménti aukcióban alul maradt, ezúttal bekeményített. Még külföldi barátjától is kért kölcsön, hogy biztosra menjen, s végül pontosan 37, 80 rubelért az övé lett Warhol lelke. A birtokviszonyról a cég szabályzatának megfelelően hivatalos elismervényt kapott, amit jogában állt volna másnak eladni, csakhamar lett is iránta komoly kereslet, de a nő megmakacsolta magát és ragaszkodott a tulajdonához. Pánikba estek a cég tulajdonosai: telefonon hívogatták New Yorkból a festőnőt, egyre több pénzt, majd fűt-fát, különösen méregdrága amerikai farmernadrágokat kínáltak neki, meg is fenyegették, ügynököket uszították rá, de Alena Kircova hajthatatlan maradt.
Warhol halála után
Ronald Feldman, a híres New York-i galériatulajdonos is felhívta a festőnőt. A legnagyobb összeg, amit Warhol lelkéért felajánlott, 5000 dollár volt. Kircova azzal az indoklással utasította vissza a gazdag amerikait, hogy dollárt már Moszkvában is igen nagy mennyiségben lehet látni és venni, Warhol lelkéből viszont egyetlen egy van.
