Történt, hogy Balla D. Károly íróbarátunk olvasott az origo.hu-n egy remek interjút Hegedűs D. Géza színművésszel, s ahogy az ilyenkor lenni szokott, fölrémlettek benne a régi szép idők.
Egy részlet az interjúból:
A szüleim pedagógusok voltak. Sokszor elgondolkodom, vajon mit szólnának hozzá, hova tűnt az a sok-sok odaadás, emberséggel teli idő, a sok óra az irodalomról, a történelemről, a művészettörténetről, amivel az életük telt. Azt tapasztalom, hogy a sötétség gyorsabban terjed manapság, mint a világosság. Konrád György egyik írásában elintézetlen dolgainkról beszél, úgy fogalmaz, hogy a bűn ott van elásva a küszöbünk előtt, és mi naponta átlépünk rajta, ahelyett, hogy kiásnánk.
Azt pontosan nem tudjuk, hogy Balla D. Károly nevébe hogyan került a D., helyette elmesél nekünk egy történetet a 80-as évek végéről, amikor Gálffi Lászlóval és Hegedűs D. Gézával utazott együtt Pestről Gyulára.
Részlet a sztoriból:
Kora hajnalban találkoztunk a Keletinél, Baross Gábor szobra alatt. Gálffi is emlékezett rám Moszkvából, így hát régi ismerősökként vágtunk neki a több órás útnak (autópálya abba az irányba nem épült még akkor, valóban nagyon hosszú volt az út sok-sok város és falu érintésével).
Én azt se bántam volna, ha soha nem érünk oda, olyan kitűnően szórakoztam. A két színész ki nem fogyott a tréfából, ugratták hol egymást, hol engem, hol pedig azokat a verseket gyakorolták fennhangon, amelyek majd a Gyulai Várszínház deszkáin hangzanak el előadásukban. De még ebben is volt ugratás.
– Géza, ne magold már azt a verset, késő azt már ilyenkor megtanulni; nekem minden a fejemben van! Igaz, nem lehet mindenkinek ilyen tökéletes a memóriája.
– Lacikám, mindenkinek más a technikája. Nekem is fejemben van, de még csiszolom az anyagot, hogy ne legyen göcsörtös, mint a tiéd lesz.
A sztori folytatását itt olvashatjátok.
