Volt egyszer egy kisfiú, aki valamilyen ördögi késztetés folytán folyton produkálta magát. Amint elengedték egyedül bárhová, rögtön elkezdte produkálni magát. A boltban is ez ment, hóna alatt egy rozsos kenyérrel beállt a sorba, és közben produkálta magát.
A pénztárosnő minden egyes vonalkód-pittyentésnél unottan sandított a kisfiúra, hogy már megint mit produkálja itt magát, ráadásul a hőség is elviselhetetlen, mivel bedöglött a légkondi, meg a klimaxos hőhullámok is, ugye, kész őrültek háza az ABC, gondolta magában, s közben csak pitty, pitty, utaztak tehetetlenül a lisztes, tejfoltos szalagon a különféle élelmiszerek. Mire a kisfiúra került a sor, nem lehet tudni, talán a hőség, vagy egyszerűen csak munkahelyi ártalom, nem tudom, de a pénztárosnő is elkezdte produkálni magát, s ahogy ott ketten egyszerre produkálták magukat, az összes többi vásárló, az árufeltöltő srác, meg a hentesárunál álló nagydarab csóka is elkezdte produkálni magát. Az elején kissé zavaros koreográfia úgy három perc múlva kezdett letisztulni. Az a rész különösen tetszett, amikor a spontán produkcióba bekapcsolódó üzletvezető hölgy fejen állva, a kontyán pörgött a pékáru előtti placcon, majd a spárgába leereszkedett hentessel egy hattyú alakzatában fonódtak össze. Mindezt az utcáról, az ABC talpig érő üvegablakán át láttam, és Istenemre, nem sok hiányzott ahhoz, hogy én is elkezdjem produkálni magam.
{jcomments on}
