A Régimódi történet után a Segítsd a királyt! Gizellájának szerepében láthatják a debreceniek Kubik Annát. A színművész Ráckevei Anna igazgató felkérésére mondott igent és lett a 2013-ban a Csokonai Színház tagja. Debreceni szerepeiről, a vidéki színházi életről és a debreceniségről beszélt a Dehír.hu-nak adott interjújában.
Elárulja, hogy Veszprém megyei születésűként, illetve sokáig Budapesten dolgozva Debrecen egyszerre volt nagyon idegen és nagyon vonzó számára:
Az, hogy én dunántúli vagyok, hegyek, vagy legalábbis dombok között nőttem fel, és itt meg egyszer csak jön a vonat és Szolnoktól már lehet látni Debrecent. Aztán a gondolkodásmód, amivel szembesülök – például Csikos Sándor személyén keresztül. A cívis mentalitást meg sem tudom fogalmazni, de más. Lelassultabb, megfontoltabb. Nem melankolikus, hanem mindent erősen megforgatnak magukban.
De nemcsak a cívis mentalitás, maga a színház is tetszik neki – szemben a fővárosi közeggel:
olyan sokáig voltam Budapesten, hogy engem nagyon frusztrált az ottani, mostanra kialakult színházi élet, ez a vagdalkozós, gyűlölködős, agyonpolitizált színház és kerestem azt a helyet, ahol a színház a szeretetről szól. Nem tudok olyan közegben dolgozni, ahol vicsorognak körülöttem.
Kubik Anna úgy gondolja, szerencséje volt, amikor a Nemzeti Színházban elindult a pályája, mivel megüresedett egy egész generációnyi hely, és nem kellett várni a szerepekre. A most induló fiatalok számára ez a lehetőség nem adott:
Ezt a pályát csak úgy lehet csinálni, ha gyakorolhatja az ember. Kívülről, fejben nem lehet színházat játszani, épp ezért nagyon sajnálom a fiatalokat, mert látom rajtuk, hogy a harmadára csökkent lehetőségek okán (nincs televízió- és rádiójáték) kínlódnak. Szinkronizálhatnak vagy beépülhetnek egy bugyuta sorozatba, de ott nincs jellemábrázolási munka, technika, tehát azt ott nem tudják megtanulni. S ha ott nem, akkor hol?
Szerinte a színház akkor jó, ha a nézőknek és a nézőkről szól:
A mai színházzal kicsit olyan érzésem van, hogy elrugaszkodik a nézői igényektől. Ezt nem úgy értem, hogy ennek alá kell menni, mert én vagyok a legnagyobb ellensége ennek a gatyaletolós, magamutogatós színháznak, hanem arra gondolok, jogos igény, hogy az emberek önmagukat akarják látni a színpadon, de nem biztos, hogy mindig abban a lecsupaszított reális helyzetben, amelyben folyton tocsogunk. Szeretünk ugyanis elvarázsolódni. Fontos, hogy ne rugaszkodjunk el tőlük, ne a kritikának csináljunk színházat. Erre Szabó Magdától a Régimódi történet nagyon jó példa volt, még akkor is, ha fanyalognak az irodalmárok, hogy lektűr. Ezer helyre meghívtak minket és mesélték, hogy elkezdték keresni a saját családjuk történetét, mert a darab érzelmileg vitte őket. Azt gondolom, az jó színház, ahol történik valami a nézőkkel. Sírjon vagy nevessen, de történjen vele valami.
