Ritkán érzek késztetést arra, hogy nehezen hozzáférhető kulturális javakról írjak, s már-már kezdtem elhinni, hogy az internetnek köszönhetően a filmről lepotyogtak a forgalmazói korlátok.
Az IDA című lengyel filmről viszont akkor is muszáj néhány szót szólni, ha nem akarok senkit illegális cselekedetre bíztatni.
Sajnos a mai filmgyártásban nem túl gyakran fordul velő, hogy tartalom és forma olyan kifinomult és kézenfekvő egységbe kovácsolódjon, mint Paweł Pawlikowski idei filmjében, melyben minden képkockának – engedjünk meg egy kis fellengzősséget – lelke van. Fotókiállítás gyanánt, kockánként ki lehetne állítani az IDA című filmet, ami önmagában is csoda, de, hogy mindez nem válik egyetlen pillanatra sem öncélúvá, az egyenesen meghökkentő.
A történet néhány mondatban összefoglalható, és semmit nem veszünk el a jövendőbeli nézőtől, ha felvillantunk belőle ezt-azt. A címszereplő (Agata Trzebuchowska) egy árva lány, aki a második világháború alatt született, és múltjáról/felmenőiről semmit sem tudva egy lengyelországi kolostorban nevelkedik a fogadalomtételre készülve. A – korábban nem ismert – nagynénjével(Agata Kulesza) találkozva tudja meg, hogy szülei vidéki zsidók voltak, olyanok, akiket nem a német hadigépezet pusztított el, hanem a kapzsi szomszédok. (A józanul gondolkodó lengyelek körében a jedwabnei történet felbukkanása óta – és részben annak hatására – megkezdődött egyfajta önvizsgálat. Az elkendőzés és bűnbakképzés helyét átvette a feltárás és szembenézés.) Az elmesélt történet – egy lány öntudatra ébredése – nagyon sok réteget megmutat, van itt vallás és vallástalanság, szerelem és világtól elfordulás… Sok és sokféle konfrontáció, ami mind-mind a saját identitás – az életre szóló döntés – kialakítása felé vezet. Ezzel együtt a rendező képes arra, hogy saját véleményét háttérben tartva lehetőséget adjon a nézőnek arra, hogy saját értékítéletei és eszményei szerint fogadja be a történetet. Szinte hihetetlen az a tudatos visszafogottság, ami a képalkotást ugyanúgy jellemzi, mint a minimálisra csökkentett párbeszédeket, vagy a színészi játékot. Minden megvan, ami kell, és semmi, ami felesleges lenne!
A kolostor mesterségesen szűk világából kilépő lány és a világtól megcsömörlött, a sztálini időkben ügyészként dolgozó nagynéni kettőse, az összetartozás és a máshogy-létezés összeütközésének kibontása messze túlmutat a konkrét történelmi helyzeten, s lehetőséget ad a nézőnek arra, hogy – talán a rendező is ezt akarja – kicsit távolabbról, a filmen keresztül pillantson a világra, a mai hétköznapokra (is).
Nincs szájbarágós tanulság, nincs erkölcsi magaslat, nincsenek félistenné növesztett hősök, nincsenek kilógó detonátorral flangáló szexbombák…
„Csak” egy fontos film…
