A homlokomat az arcodhoz érintem, nem hajtom le a fejemet. Olyan közel megyek, hogy ne láthass. Benned bújok el. Előled. (Borszéki Boglárka írása)
Az Ikeában. Akkor még nem is sejtettük.
Ahová azért mennek, hogy otthonokat rendezzenek be. Új otthonokat. Lecserélni a régieket. Vagy enni, vagy csak pisilni.
Ott találkoztunk. Rád néztem, de csak egy kék autót láttam. Amiben ültél, azonosíthatatlanul. Titkos személyi igazolvánnyal, amit nem a zsebedben, hanem a mellkasod közepén hordasz. Azt ismerem, nem a kocsidat.
Én álltam a pakolóban, hogy láthass. Mégis megriadtam, amikor hozzám léptél. Ilyen ijesztő, amikor megtörténik velem valami, amire vártam, gondoltam. Átlendülök, nem erőből. Elfogadásból.
Kívülről nézve nem történik semmi feltűnő. Két ember elindul a bejárat felé. Mások is jönnek–mennek, függönyökkel, párnákkal, cserepes virággal. Nyitják a csomagtartókat, elpakolnak, megpróbálnak úgy beszállni az autójukba, hogy ne üssék a mellettük állóhoz az ajtót. Van, akinek sikerül. Rájuk figyelek és a sietségre. Rád nem. Az kockázatosnak tűnik. Fennáll a lehetősége, hogy észrevedd, mennyire örülök annak, hogy te vagy te.
Ahogy egymás mellett haladunk, a falból kiálló cső lehetőséget formál a feltartóztatásra. Álljatok meg, mondja, azon a nem emberi hangon, ami fájdalommal jár. Belédütközik. A szemed fölé. Engem félt, tudja, hogy neked nem lesz bajod belőle. Vérzik, kérdezed, nem, válaszolom, de mégis, szólsz. Igen, látom, és előveszek egy összegyűrt, félighasznált papírzsepkendőt. Benyálazom az ujjamat, rákenem a zsebkendő sarkára, hogy finoman rányomjam a szemöldöködre. Akkor nézek a szemedbe.
Először látlak.
Az ujjamat a sebre nyomva addig kell így állnunk, amíg el nem áll a vérzés. Tudod, hogy mennyi a véralvadási időd, kérdezem, nem , feleled, vagyis ez az időpont bizonytalan. Elkezdek kutatni az emlékeim között, hogy a laborvizsgálati lapokon szoktak-e erre vonatkozó adatot írni, bízom benne, hogy rátalálok, de nem. Aztán a biológiakönyveket lapozgatom, de abban sincs benne, bár csak az általános iskolait nézem át. Talán a gimnáziumiban írták, gondolom, miközben szólsz hozzám.
Megint rád figyelek. Sok ez a nézés. A homlokomat az arcodhoz érintem, nem hajtom le a fejemet. Olyan közel megyek, hogy ne láthass. Benned bújok el. Előled.
Érzem, ahogy szagolgatsz közben. A levegővétel lassúbb. Ahogy csinálod, az olyan szapora, mint a szívverés. A tiéd. Hallom.
Mintagyűjtés.
Nincs mód rejtőzködni.
Az ujjamon észreveszek egy vérfoltot. A lélek otthona bennünk. A vér. Lenyalom. Utoljára a lányomét: megpihenni jön ez a gondolat. Molekulákból vegyület lettünk.
Javaslatot tervezek az Ikea számára, egy köszönőlevéllel. Álljon szándékában a cégnek apró tereket létrehozni az elegyedésre. Nyál a vérrel, vér a nyállal, víz a vízzel, olaj az olajjal. Az igény egy olyan diszperziós közeg, ahol a heterogén fázisok egyenletesen oszlanak el egymásban. Kedves Ikea.
