Czene Márta festőművész (1982, Budapest) festői törekvése talán úgy is jellemezhető tömören: szigorú kötődés a valósághoz, idézőjelek nélkül. Számára az átírt, absztrakt, jelképekben beszélő festészet túl általánosító, az ő narratívája az egyedi, egyszeri megragadására törekszik. A megélt, személyes drámát jeleníti meg: ecsetje a könyörtelenül múló, véges kronosz részeként-részeseként a bensőséges, minősített pillanatoknak, a kairosznak a rögzítője. Pontosan megfogalmazott, egyértelmű festői nyelven közölt képtársításai remélik, feltételezik, szinte elvárják a néző képzettársításait. Érzetek válnak az aktív (!) néző számára megélt valósággá, gyanakvások, sejtések bizonyossággá. Nem önmagát festi, de nagyon személyesnek tetszik mindaz, aminek tanúi vagyunk: mintha kisebb-nagyobb részletekből összeálló diptichonjai-poliptichonjai velünk történnének.
(Tolnay Imre)
Deák Csillag
Időkonzerv vágóasztalon
Szinte napra egy évvel ezelőtt láttam a debreceni MODEMBEN a Halálos természet – Naturalizmus és humanizmus a 21. században című kiállítást, ahol Czene Márta ott bemutatott képe Roman Polanski Iszonyat című filmjének képi világából merített. Az sem volt véletlen, hogy a kiállítást Pálfi György filmrendező nyitotta meg. A kiállításon végig az volt az érzésem, mintha egy moziba tévedtem volna. És nem azért, mert ezen a tárlaton az utóbbi egy év nagyméretű képei, rajzai, fotói mellett Czene videóit is láttam.
A részekre osztott, több képet egyesítő tablóin a zárt és nyitott terek metamorfózisa, tér-tágulások, törékeny bizonytalanság, álom és realitás határvonalai, testrészek fragmentálása, izoláltság, sikító csend, és vízcsap csepegése váltakozik. Vágóasztal. A kép- és képzelettársítások a filmvágás technikájával nem egymás mellettiséget, nem párhuzamokat mutat be. Komplex reprezentáció jelenik meg a képeken, amelyek személyességükkel szólnak hozzánk; a női szubjektum, a művész projekciói, ezúttal festővászonra álmodva. A vágások, elcsúsztatott, kihagyásos jelenetek, eggyé forrnak össze, integrálódnak, a fény-árnyék, a derengés, majd éles fények mindezt ellenpontozzák Czene fényjátékos, az egymás mellé került képrészletek fényükkel, vagy fénytelenségükkel is elütnek egymástól, de mindez mégsem nem darabolja szét a kép egészét, összhangját. A Nehéz álom fragmentumai, fény-árnyék ellenpontjai és egyensúlya, a látszólagos nyugalom érzetét keltik. A kövezett, néptelen utcára T alakú fénykeresztet vetít a fény, kislánykorunk ugróiskolájának képét idézve, de az alvó női alak valami mást lát, eltakarja kezével az arcát, ugyanakkor látjuk arcának egy csupasz, fedetlen részletét is. Fenyegető narratívákat látunk, a feszültséget keltő képek első látásra baljóslatúak, a részben meztelen testek a védtelenségüket, sebezhetőségüket tárják elénk. A kéz gyakran védi az arcot, a fejet, vagy fragmentumként magában is megjelenik, a gesztus erejével. A mélyhűtött atmoszféra és titokzatosság tovább fokozza a feszültséget, amit egy-egy természetből vett részlet old. A félelem és szorongás arcai bukkannak fel és nagy a kísértés, hogy higgyünk a látszatoknak, a látványnak. A Szürkület, 2014 című képen az álló nő szobájának fala is leomlott, eltűnt, egyből a világ szeme elé került, egy néptelenül is félelmetes világba, hideg mélység tárul elé, ösztönösen védi magát, eltakarja arcát, befogja fülét. Nem akarja tudomásul venni, hogy egy más világba került, ahol a pőre bőre a tét. A Lassú víz, 2014 a megtisztulást, a szégyen lemoshatatlanságát mutatja. Háttal áll nekünk, haja vizes, fogja a fejét. És ott a következő képen az érintés pillanata, ahogy a nő arcához érnek az ujjak. A nő szája kinyílt, szeme aggódó, nem akar hinni az őt megérintő kéznek, vagy saját kezét látjuk? A női arc halotti maszkot is idéz, fekvő női testhez tartozhat, és ennyiben kiszolgáltatottként jelenik meg előttem. Egy teli és egy üres üveget is látunk az asztalon, vagy nem is üres, csak víz van benne, ami nem látható, áttetsző. Ha üres, ha teli, tükörképük is felcsillan. A realista elemek, referenciák, de nem az, amit látunk, nem egyszerű montázs. A Példakép női alakja a kép középpontjában áll, alakja színes, ellentétben a háttérben lévő, vázlatosan megrajzolt terhes nőkkel. Az utóbbiak meztelenek, míg a központi alak trikóján tűz képe lángol, minta ez az ágyékából törne fel, megállíthatatlanul.
A poklot és mennyet rovarok népesítik be, (Pokol- Molyok, Paradicsom-Muslicák) zizegnek, mozognak a videó képernyőjén. Nincs individuum. A videók (Önszerveződés, Paradicsom, Pokol) a bogárlét egy-egy pillanatát ragadják meg. Az örökös ingamozgás, tapadás, kiválás és visszatérés az emberi társadalomra is igaz. Czene Márta a bogárlétben a rendet keresi, a változót, ami változatlanul jelen van mindennapjainkban. Akárcsak a tömeg hatalma. Elias Canetti szerint:
Van egy tömegösztön, amely szüntelen harcban áll a személyiségösztönnel.
Az üvegakváriumos installációjában élő tücskök cirpeltek a száraz avarban, három darab. Pár nap múlva már egyedül hegedült a tücsök (az egyik felfalta a másik kettőt?). Elmúlt a nyár és még mindig vígan cirpel. La Fontaine nem tudom mit szólna ehhez, a mesének mégsincs vége. Életszerű szituáció, installáció, a szó legszorosabb értelmében is.
Elfolyik az idő, oszló, rothadó alma, a kissé didaktikusnak tűnő elszáradt menyasszonyi csokor (Sok boldogságot) is az idő múlását jelzik. Az egymásra rakott ételmaradékok (Szemét sorozat – Bőségtál), az elfonnyadt, de kicsirázott (Késő bánat) krumplikat mutat. A túlélést, a megújhodást látjuk. Egyben a pusztulást is, hiszen a csírázás után a krumpli teste elrohad, megszűnik. Élet és halál egybeírva. Csendéletek. Az életért kiáltanak.
Kölüs Lajos
Zónahatárok
Beszédes helyzetek, úgy a képeken, mint a videókon. A mozdulatlan test is beszédes, legyen az baleset vagy bűntény. Netán álom. Oknyomozást folytat a szemem, visszaidéz és összerakja a képkockákat. Vissza-visszanézek egy-egy képre, alakra. Semmi sem változik, és minden változónak hat. A határok pontosak, kimetszettek, élesen elválnak egymástól. A képben keretbe foglalt képek, részletek hiányosak és oda nem valóak, de odavalóvá válnak, szemünk összerendezi őket. Kapcsolatot talál az egymástól elütő képkockák között. Czene Márta olyan összefüggéseket kutat, keres, vizsgál, amely többnyire női princípiumokhoz köthetők, a nő mint társas lény fogalmát jelenítik meg. A nő identitása és kapcsolat önmagával, egy férfival. A keretbe foglalt jelenetek, természeti képek azon túl, hogy szerves egységet alkotnak, önmaguk létét igazolják, a szenvedély álom lesz, az álom meg szenvedély.
Életemben először a Bostoni fojtogató (1968) című filmben láttam egymás mellett párhuzamosan futó jeleneteket. Nem tudtam, hogy hova nézzek, a vászon mely szegletét válasszam. A feszültségkeltés eszköze lett a dimenzióváltás, a fókuszváltás. Itt nyugodtan nézem a felkockázott, felnégyelt teret és vásznat. Senki és semmi sem fojtogat, az álom is elkerül. A Nehéz álom, 2013 képen a védtelenség és az elzárkózás dichotómiája. Az almacsutka az egészséges életet szimbolizálja, az álom nyugodtsága a félprofillal ábrázolt nő arcán jelenik meg. A kanapén fekvő nő csak félig van betakarva, szemét kézfejével fedi el, mint aki nem veszi észre, nem akarja észrevenni, hogy a férfi belépett a szobába, ott áll a kanapé előtt. A férfi szólna, talán szól is, csak én nem hallom, hogy mit mond vagy mondana. A természeti zsongást megjelenítő képen virágos kertet látunk, zöld és száradt szárak keverednek egymással. Czene Márta az alvó nő viszonyát tárja fel, kapcsolatát a képen megjelenő tárgyakhoz és alakokhoz, férjhez, szeretőhöz, baráthoz. Fantáziánkra van bízva, kit is képzelünk az alvó nő mellé. Szakítunk, és mégis összetartozunk, az elválás viaskodással jár, jól döntöttünk-e vagy sem. Soha sem tudjuk meg, mert nem élhetjük újra életünket. Az álom mégis arra való, hogy kiegyenlítse a világban meglévő egyensúlytalanságot, hiányt.
Czene képein a részletek gazdagsága, az egymásra épülő logikák rendszerré állnak össze. Még egy tea- vagy kávészünet is kirí a környezetből, mert fehér kesztyűvel fogjuk meg a poharat (Szünet, 2014). A szertartásos mozdulat megszokott, de látszik, hogy a fehér pohár óriássá nő, uralja a nő mozdulatát, nem a pohár kényezteti a nőt, hanem fordítva. A létezés öröme és félelme sugárzik a női alakból. Ez nem méregpohár, Szókratész itt néma. A dermesztően üres tér a bezártságot jeleníti meg, míg a szomját oltó nő fal mellett áll, védtelen alakja iránt együttérzés fog el bennünket, látogatókat.
Ha visszafordíthatnám az időt, 2014 rothadt almái az enyészet örök kérdését vetik fel. Hogyan is viszonyuljunk az elmúláshoz, az emberi életünk végességéhez. A test töppedéséhez, a ráncok gyarapodásához, a fittség elvesztéséhez. Rohadtul nehéz szembenézni a változásokkal, legyenek azok előnyösek vagy előnytelenek. Schiller a rothadt alma szaga mellett dolgozott, nyert ihletet munkájához. A festés emberfölötti munka. De emberek csinálják. Ezért aztán belépnek az önámítások, a kívülről értelmezhetetlen rögeszmék és mániák, babonák, alkalmasint az alkohol, mifene. A rohadt alma szaga. Amibe kapaszkodni vélnek. A Távlat, 2014 mindent megszépítő közhelye ellentétébe fordul Czene Mártánál. A csapot nyitó vagy elzáró, megfeszült kézfej uralja a képet, gesztus. A maga elő néző nő akár az erdőbe is zuhanhatna, mert a négyzet utolsó kockája erdő. A vízcsapból egy szemgolyó „folyik ki”, a tisztaságot őrző szem és pillantás. Lehetne isten szeme is, mindent lát és semmit sem vesz észre. A férfi kezében papír, lehet levél vagy bármely irat, csak a nő fejének tartása, a fej lehajtása árulja el, hogy ő az érintett, a szenvedő alany. Távlat és közelség, nyitottság és titokzatosság duális ellentétpárjai uralják a képet.
Czene Márta boncmester is, de nincs szike a kezében. Előttünk zajlik a boncolás. Folyik a külvizsgálat, a tér és a test megnyitása, a psziché keresése. Katherine Park kutatása tárta fel, hogy a középkorban a boncolásokat legtöbb alkalommal nőkön végezték, az élet keletkezése megismerésének vágyától hajtva kutakodtak a boncnokok. Czene Márta az élet misztikumát és emberi csapdáit keresi, az élet folyását, körforgását, megszakítottságát, intimitását foglalja reális keretbe, a pillanatot, a bennünk lévő belső képeket őrzi, kérgesíti, álomba csomagolja, megszólítva az időt, az enyészet halhatatlanságát, a képeket néző embert. Önképünket formálja és gazdagítja. Úgy érezhetjük magunkat, hogy ott vagyunk Dr. Nicolaes Tulp anatómiai előadásán.
