A padló disznósajtra emlékeztet, próbálom eltussolni, hogy le kelljen venni a cipőmet – Sárközi Richárd Sepercese
A mai első vidáman nyit ajtót, már a nézésből tudom, itt is vendégül akarnak látni. Mindenhol vendégül látnak: kávé, tejszín, cigaretta, aprósütemény. A szája sarkában félmosoly, csak távozóban jövök rá, hogy a bénultság fintora. Invitálna be, de én jobban félek, mit találok, mint ő attól, mi derül ki. Megteszem magamnak a szivességet, hogy a szokásosnál kevesebbet hezitálok, és még így is saját árnyékomként követem a csoszogását. A padló disznósajtra emlékeztet, próbálom eltussolni, hogy le kelljen venni a cipőmet. Félig lepattogzott konyhai széket kapok, a dzsekim levenném, de nincs hova akasztani, ettől mintha zavarba jönnénk, de talán csak én. Az asztalnál gyertya, újságpapír, ami kifakult az olvasástól. Mikor leülünk a gyűrött vásznat kisimítja, most már rend van, kevés haját hátratűri, most már beszélhet.
Az űrlap mindig hosszabb, mint kellene, az idő szakadatlanul építi a kelletlenség falát, lassan a kérdéseim se jutnak át. A dzseki túlságosan zizeg minden mozdulatomra, de nem merek megválni tőle: tartja bennem a lelket. A fura mosoly néha ideges nevetéssé változik, lassan tudatosul bennem, így tart kapcsolatot az idegenekkel. A mindenemet átjáró meneküléskényszer ellenére mire befejezzük a kérdőívet megszeretem a helyet, és tudom, hogy hiányolni fogom azt a sziszegő nevetést is, ami éppen kifért a fogatlan ínyek között.
Másnap abbahagyom a népszámlálást.
