Ha Arany Jánosra gondolunk, akkor ki más juthatna az eszünkbe, mint a megfáradt, bajuszos költőóriás, akinek kalap van a fején és bot a kezében? Pedig ha kalapját illedelmesen „levesszük”, és bot helyett egy gitárt helyezünk a költőfejedelem kezébe, cseppet sem torzítunk emlékének hitelességén és valószerűségén. Bár szinte mindenki tisztában van Arany szavakkal kötött mély és halhatatlan barátságával, a zenekedvelő „Tamburás öreg úrról” már jóval kevesebbet tudunk.
Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az íhlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt.
Nem figyel arra deli hallgatóság,
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr, (fél-süket és fél-vak),
Maga számára és lopva zenél csak.
Arany János: Tamburás öreg úr
Dsupin Pál és Csergő-Herczeg László a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban tartott közel kétórás – előadással egybekötött – koncertje során bepillantást engedett ebbe az „elfeledett”, zenecentrikus Arany-világba, vagy inkább aranyvilágba – számolt be az eseményről a kolozsvaros.ro.
A két művész már napok óta „rótta” az erdélyi tájakat – a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága által támogatott transzilván koncerkörút tizedik, és egyben utolsó állomása Kolozsvárra esett. Kós Katalin, az Emlékház vezetője, és Vincze László, a koncertkörút szervezője köszöntötte a két előadót és a megjelenteket, akik közel két órán át „ízlelhették” a két művész koncertjét.
Arany főleg balladái és költeményei révén vonult be a magyar irodalomtörténetbe, és talán csak kevesen tudják róla, hogy a zenélésben, a népdalgyűjtésben és a népdal-lejegyzésben is egyaránt jártas volt. A nyelv, a dallam és a ritmus szorosan összefügg egymással – ezzel tökéletesen tisztában volt Arany, aki népdal-lejegyzéseit olyannyira szakszerűen oldotta meg, hogy az igencsak kritikus Kodály Zoltán szerint is „Arany János szakember számba ment.”
Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom, ki vagy. A bennünk továbbrezgő dallamok és foszlányaik olyat vallanak felőlünk, amit semmi lélekelemzés nem hoz felszínre. Bevilágítanak a lélek rejtett zugaiba, ahova másképp nem férkőzhetünk
– Kodály Zoltán.
Még a múlt század elején, az Arany János születésének századik évfordulóját övező jubileumi előkészületek közben került elő a költő kottás kézirata 148 dal-lejegyzéssel. A Kisfaludy Társaság ennek kiadását is tervbe vette, de az eredeti kéziratot csak 1952-ben adták ki Arany János népdalgyűjteménye címmel, Kodály Zoltán és Gyulai Ágost jegyzeteivel.
1952 óta tehát hozzáférhető ez a kincs, ami nemcsak azért értékes, mert a lejegyzője a magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb alakja, hanem azért is, mert ebből az időből hasonló, dallamokkal ellátott daloskönyvet alig ismerünk. Arany János rámutatott: a dal lejegyzése dallam nélkül csonka – a letisztult ritmusképletek és dallamok adhatják költészetünk legerősebb alapjait.
A hangszerelést a két művész valahányszor a dallam „jelleméhez” igazította. Így a „hangszerarzenál” széles rétegével találkozhatott a közönség: az elénekelt népdalokat fuvola-, furulya-, duda-, tárogató-, citera-, gitár- és tekerőlant-játék is kísérte. Egy-egy dal előtt részletes ismertetőt hallhatott a közönség annak történetéről, világáról, így nemcsak a muzsika, hanem a szavak által is mélyebben megismerhették a költemények „árnyékába szorított” örökségét, amelyet a két zenész „festett le”.
