A magyar színházi szakma átalakulásáról tartottak konferenciát vasárnap Berlinben a német ellenzéki Zöldekhez közel álló Heinrich Böll Alapítvány szervezésében.
A konferencia fő panelbeszélgetésén vita alakult ki Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója és Schilling Árpád, a Krétakör alapítója, művészeti vezetője között általánosságban a színházak állami finanszírozásáról, és konkrétan a Krétakör állami támogatásáról. Schilling úgy véli, a Krétakör támogatását politikai alapon csökkentették. Vidnyánszky szerint ez nem igaz, a pénzekről szakmai alapon döntöttek.
A vitába a több mint száz – vegyesen német és magyar – néző közül bekapcsolódott L. Simon László fideszes országgyűlési képviselő, a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) alelnöke, és hozzászólásában hangsúlyozta, hogy a színházak állami finanszírozási rendszeréből „nagyon okosan” kikapcsolták a közvetlen politikai befolyásolás lehetőségét.
A Nemzeti Színház igazgatója a panelbeszélgetésen azt mondta, „mindenféle színháznak van létjogosultsága”, és „fel kell oldani a görcsös igazodási vágyat”, ami az utóbbi évtizedeket jellemezte.
A Krétakör művészeti vezetője szerint „a sérelmi vagy akár bosszú alapú politizálást” abba kell hagyni, mert az „iszonyatos kilengésekkel és pusztítással jár”.
Szabó György, a budapesti Trafó Kortárs Művészetek Háza vezető menedzsere kiemelte: „a dialógust annak kell kezdenie, aki pozícióban van”. Szerinte a színházi értelmiségben „harc van, és az egyik oldalon az egzisztenciák nagyon megszűntek”. A közönség könnyen belefáradhat ebbe a harcba, és akkor „a kommersz világ átveszi a helyét annak, amiről a színházi világ álmodik” – mondta, megjegyezve, hogy „elég rossz a hangulat”.
Sokan viszont „végre föllélegeztek”, mert véget ért a hetven évig tartó „balliberális” vezetés a kulturális szférában – tette hozzá Vidnyánszky Attila. Úgy véli, „hosszú ideig bizonyos témák tabukérdések voltak”, a hazaszeretet és a hit például lenézendő fogalom volt.
Schilling Árpád szerint a rendszerváltás óta felnőtt nemzedéknek „unalmas, nevetséges és borzasztó” az idősebb generációk megosztottsága, és „lesújtó képet” mutat a közállapotokról az, hogy alapvető kérdések megbeszéléséhez el kell menni Berlinig. Vidnyánszky Attilla ezzel egyetértett, abszurdnak nevezte, hogy a német fővárosban vitáznak a magyar színházi szakma belső ügyeiről.
A következő panelbeszélgetésen a színházak állami finanszírozásáról volt szó, L. Simon László mellett egy-egy német, holland és észt kultúrpolitikus részvételével. Az NKA alelnöke egyebek között elmondta, hogy az intézménynél kezdetektől fogva, vagyis már húsz éve „a szakmaiság érvényesül”, mert politikusok csak adminisztratív feladatokat látnak el, a döntéseket pedig a szakmai szervezetek tagjaiból összeálló szakmai kuratóriumok hozzák meg.
A finanszírozásról érdemi szakmai viták zajlanak Magyarországon, a színházak helyzetét pedig „túldimenzionálják” – vélekedett, megjegyezve, hogy a színházi területen „túl nagy a hisztériafaktor”, és az is jellemző már régóta, hogy „kihozzuk a problémáinkat” külföldre. Hangsúlyozta: a színházak állami finanszírozási rendszere további reformra szorul, szerinte teljes egészében át kell állni a projektalapú finanszírozásra, vagyis intézmények, társulatok fenntartása helyett „értékes produkciók létrehozását és előadását” kell támogatni.
Christian Römer, a Heinrich Böll Alapítvány kultúráért és új médiáért felelős referense a konferenciát megnyitó beszédében kiemelte, gyakran alakul ki az az érzés, hogy Magyarország nemcsak politikailag, hanem kulturálisan is mélyen megosztott, és ez akadályozza a párbeszédet. A tanácskozást éppen azért szervezték, hogy teret nyissanak a dialógusnak – mondta.
A színházi szakemberek és kultúrpolitikusok diskurzusát felvezető első panelbeszélgetésen Ablonczy Balázs történész, a párizsi magyar kulturális intézet igazgatója és Ungváry Krisztián történész, az 56-os Intézet kutatója cserélt eszmét az emlékezetpolitikáról és a 20. századi magyar történelemről szóló jelenlegi közkeletű elbeszélésekről.
Egyetértettek abban, hogy „kölcsönös beszédképtelenség” jellemzi a társadalmi légkört. Ablonczy kiemelte: egy felmérés szerint Mátyás király a leginkább egyöntetű tisztelettel övezett történelmi személyiség. Ahol több mint 500 évvel vissza kell nyúlni egy „konszenzuális figura” megtalálásához, ott nagyon nagy gondok vannak – vélekedett.
Hozzátette: „százéves ellentétek feszítik a magyar értelmiséget”, és egymást kizáró emékezetkultúrák alakultak ki. „Nem tudom, hogy mi lehet az orvossága ennek a beszédképtelenségnek, talán az, hogy leülünk beszélgetni” – jegyezte meg.
Egyetértés volt abban is, hogy a történelemnek és az emlékezetpolitikának Magyarországon és a kelet-közép-európai térségben máshol is politikai legitimációs funkciója van. Ezzel kapcsolatban Ungváry Krisztián kifejtette, hogy a jobboldalon kettősség figyelhető meg, „a mérsékeltek” számára például Máriai Sándor emlékét ápolják, a „kevésbé mérsékelteknek” pedig Wass Albert és Tormay Cécile emlékét, aminek az az oka, hogy a Fidesz „legnagyobb vetélytársa nem feltétlenül a baloldalon van, hanem inkább a szélsőjobbon”.
