Melyben hőseinket meglepi egy sosem volt színház szelleme, és ez történésnek épp elég.
Ahogy ott kornyadozott meg búsongott a négy szerencsevadász az Orczy-kert vén platánja alatt, egyszer csak fülhasogató tülkölésre lettek figyelmesek. Csodálkozó tekintetüket az Üllői út felé kormányozták, majd a szájukat is elkerekítették, mert bizony olyasmit láttak, amit addig még sohasem.
A széles betonsávon, az idegesen ide-oda zimm-zumm-zümmögő autók között egy hatalmas, pipacsszínű hintó döcögött, amit két álmatagon bólintgató csacsi húzott. Az éktelen dudálást is ők okozták, mivel mögöttük hosszú kocsisor araszolt, mely sehogy sem tudta megelőzni őket. Mikor a fura jármű egy vonalba ért a platánnal, a bakon ülő, cilinderes kocsis – aki úgy feszengett, mint aki véletlen partvist nyelt – lehúzódott a járda mellé, s nagyot rántott a gyeplőn.
– Hóhahőőő! – mondta morcosan, mire a csacsik megálltak, s farkukkal a levegőt kezdték simogatni.
A négy jó barát kérdőn nézett egymásra, majd vissza a hintóra. Mielőtt azonban bármit is mondhattak volna, a míves batár zöld függönye félrecsúszott, s egy pufók kéz kezdett integetni nekik, hogy jönnének közelebb. Nyúlárnyék volt az első, aki otthagyta a platánt, s a többiek sem maradtak le tőle. Mikor aztán a járdaszélen álló hintó mellé sorakoztak, az ablakban egy holdvilágképű, zsírosan vigyorgó arc jelent meg, kinek kopasz kobakján csupán három árva hajszálat kócolgatott tétován a szél.
– Barátnak lenni, vagy nem lenni, az itt a kérdés! – szólalt meg a nagyfejű utas, méghozzá oly mélyről dörgő hangon, hogy az Üllői úton elhaladó busz ablakai rezona-muzsikába fogtak.
A szerencsevadászok – ismét csak lopva – egymásra sandítottak. Mivel a kérdést se nagyon értették, így hirtelen azt sem tudták, mi volna a helyes felelet. Végül aztán Mizu, aki közülük mégiscsak a legtöbb tapasztalattal rendelkezett a másokkal való terefere terén, nagy levegőt vett, s így válaszolt:
– Ami azt illeti, mi négyen barátok vagyunk, ám magát, uram, még nincs szerencsénk ismerni.
A tányérképű oly hirtelen tárta ki a hintó ajtaját, hogy majd elsodorta vele a járdán állókat.
– Akkor most jöjjön ama varázslatos pillanat, mikoron bémutatkozom – bömbölte porcrecegtető hangján. – A nevem… TáááDááám! Sztentori Kofás Ödön, szolgálatjukra!
A harsogástól Labdarigóra rájött a csuklás, Cérnakolbász zsírcseppeket izzadt, Nyúlárnyék pedig visszavágyott a platán alatti láthatatlanságba. Egyedül Mizu vélte úgy, hogy az idegen, akinek immár irdatlan pocakját, s az azon feszülő, aranyzsinóros mentét is láthatták, valójában kedves fickó, csak épp a harsogásról kéne leszoknia.
– Minek köszönhetjük azt, hogy méltóztatott felfigyelni ránk, s megállította ezt a csudaszép batárt? – érdeklődött a legényke (ki exmesehősként lehetett gyerek, de akár manóféle is).
– Annak köszönhetik, hogy társaságra vágytam – felelte Sztentori Kofás Ödön, és pufók kezével a szemközti, üres ülőhelyekre mutatott. – Kérném, tartsanak velem! Épp a birtokomra hajtatok, s hőn szeretném, ha ott a vendégeim lehetnének.
A négy szerencsevadász harmadszor is egymásra pislogott, majd szépen felkecmeregtek a lépcsőn, s leültek a párnázott padokra. Az utolsóként felszálló Mizu jól becsapta az ajtót. Mintha ez volna a jel, a karótnyelt kocsis ostorát pattintva poroszkára nógatta a két méla csacsit. A pipacspiros hintó visszasorolt a forgalomba, s méltóságteljesen ringott tova az Üllői út kátyúin, nem törődve a mögötte dudáló sofőrökkel, kiknek egykettőre céklavörös lett a fejük, s mind az öklüket rázták, mikor végre sikerült megelőzniük a csigalassú járgányt.
– A nevemet már tudják az urak – mormogta barátságosan Sztentori Kofás Ödön. – Mielőtt azonban többet is mondanék, remek volna hallani, önökben kit tisztelhetek.
A négy jó barát készségesen bemutatkozott, s azt sem titkolta, miként ismerkedtek össze, és hogyan keveredtek az Orczy-kertbe.
– Szerencsevadászat, mi?! – gurgulázta hatalmas pocakja legmélyéről Ödön. – Ez már aztán tetszetős kaland! Remélem az, hogy eleddig folyton csak pórul jártak, nem szegte kedvüket!
Válaszul Cérnakolbász szomorút reccsent, Labdarigó csipogott valamit, Nyúlárnyék füle lekonyult, Mizu pedig fájdalmasan hosszút sóhajtott.
– Nem szabad ám így elkeseredni! – biztatta őket görgő nevetéssel Ödön. – Nézzenek meg engemet! Valaha minden álmom az volt, hogy a világot jelentő deszkákon állva szépséget, derűt, vagy épp borzongató szavakat zengjek az emberek felé. S tessék, most mi van?!
A hintó természetesen épp a legjobb pillanatban torpant meg ahhoz, hogy a holdvilágképű végszava tökéletes legyen. Ödön széles mozdulattal intett az ablak felé, mutatva azt, amiről eddig beszélt: az utca (nem az Üllői, mert arról már rég lekanyarodtak) jobb szélén hatalmas, szépséges, sárga épület állt.
– EZ van! – zengte Sztentori Kofás. – Íme, a palotám: a pesterzsébeti piaccsarnok!
– Bocs, de ebből én egy mukkot se értek – motyogta Cérnakolbász.
– Míg a trónirodámba slattyogunk, mindent sorra elmesélek – nyugtatta őket Ödön. Hamarost kiderült, hogy valaha a pesterzsébeti piaccsarnokot színháznak szánták, és ezért Sztentorit (ki akkor még nem volt Kofás, csak Ödön!) jó előre felvették, mint színházi szellemet. – Merthogy minden színháznak saját szelleme vagyon! Ő ügyel rá, hogy a színészek megtanulják a szöveget, a zsinórpadláson ne gubancolódjanak össze a kötelek, és a ruhatárjegyeket se veszítse el senki. Bizony, a színházak szellemei nélkülözhetetlenek! Csakhogy én éppúgy pórul jártam valaha, miként az önökkel történt, uraim! Alig került fel ugyanis az utolsó cserép a tetőre, valaki kitalálta, hogy Pesterzsébetnek sokkal inkább egy piacra, semmint színházra van szüksége. Most csak képzeljék el! Ott derengtem a falakban, izgatottan készülve az első előadásra, mikor látom ám: a színészek helyett kofák, a jegyszedő nénikék helyett árusok, a szövegkönyvek helyett zöldségek, a súgólyuk helyett pultok és bodegák sorjáznak be a falaim közé. Hiába ordítottam, bömböltem, harsogtam és gajdoltam, hogy én egy színház szelleme vagyok, tehát kikérem magamnak a primőr paradicsomot meg a pritaminpaprikát, senki meg se hallott.
– Éf aftán mi lett?! – nyújtózott izgatottan Nyúlárnyék.
– Gondolom, búra hajtotta a fejét – tippelt Cérnakolbász.
– S bánatában még a haját is elhullajtotta – pimaszkodott Labdarigó.
– Eleinte valóban efféle dolgok történtek velem – ismerte be Sztentori Kofás Ödön, aki túl derűs hangulatban volt ahhoz, semhogy megsértődjék. – Ám aztán valahogy felhergebergélődött bennem a tenniakarás, hisz egy szellem, mely eredetileg színházban szándékozott szolgálni, mégse henyélhet egész életében. Fogtam hát magam, és körbejártam a piaccsarnokot. Szép sorjában lekezeltem minden kofával, zöldségessel, lángos-, kolbász- és pecsenyesütödéssel, s elmondtam nekik, ki vagyok.
– Ők meg biftof jól kinevették, hif mit kefdhetnének a piacon a fínház fellemével – fanyalgott Nyúlárnyék.
– Nagyon téved, kedves gazdájavesztett barátom! – nevetett öblöset Sztentori Kofás Ödön. – Magam is csodálkoztam, de bizony mind örültek nekem, mert hamar kiderült, hogy nem csak a színészek, zsinórpadlások, ruhatárak és súgólyukak, de a kofák, zöldségesrekeszek, pultok és mérlegek gondjára-bajára is oda tudok figyelni. Vállalkozó szellemű szellem lévén hamarost ki sem látszottam a munkából! Azóta is én ügyelek rá, hogy az alma ne ráncosodjék, a paradicsom ne lottyanjon, a barack ne fonnyadjon, a káposzta frissen hersegős maradjon. S tán nem dicsekvés, ha elárulom: jó munkám elismeréseként kaptam végül a Kofás nevet, amit dagadó mellel viselek.
Bár a négy szerencsevadász úgy látta, hogy barátjuknak sokkal inkább a pocakja, semmint a melle dagad, ezt mégsem hozták szóba, hisz mind igencsak jól neveltek voltak, s ráadásul őszinte tiszteletet éreztek Ödön iránt, aki ily szépen kivágta magát a bajból.
Csak épp azt nem tudták, hogy mindez rajtuk ugyan miként segíthetne.
Folyt. Köv.
