Anamnézis VIII.

Katit rajtam kívül mindenki szerette az osztályon, és tudtam, hogy emiatt jócskán furdalna a lelkiismeret, ha képes lennék bármit is érezni. Hosszú ideje, legalább két éve járt már ide, és három-négy havonta bent töltött egy bizonyos időt, így biztos pontnak számított a legtöbb beteg életében. Egyike volt azon extravertált depressziósoknak, akik a világon mindenkivel megpróbálnak összebarátkozni, közszemlére teszik a szívüket, és jó darabig képesek arra, hogy jókedvet mímeljenek, amikor már régen késő. – Evellei Kata írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.

Mivel rajta kívül nem beszélgettem jóformán senkivel, Katitól hallottam, hogy Gyulát kidobták, mert a kimenője alatt ivott, még akkor is részeg volt, mikor – jóval a szabadideje lejárta után – visszajött az osztályra. Azt is Katitól tudtam meg, hogy nem ez volt az első eset, és Gyula többször is ígéretet tett arra, hogy abbahagyja.

– Hogy tehette ezt velünk? – kérdezte Kati, miközben megtörten nézett maga elé, a szemébe könnyek gyűltek. – Annyit beszélgettem vele. Megígérte, a mi kedvünkért, hogy nem iszik többet. Én ezt nem értem – nézett körül tehetetlenül –, hát nem gondolt arra, hogy mi lesz?

Motyogtam valamit, aminek nem volt igazán értelme, arról, hogy hát van ilyen, és hogy sajnálom, meg hogy nem az ő hibája. Kati üres tekintettel nézett rám, aztán folytatta.

– Annyira szerettük mindannyian. Nagyon sokat beszéltünk a problémáiról, nagyon sok mindent elmondott nekem. Egy olyan rendes, igyekvő ember volt, rengeteg mindenen ment keresztül, és mégsem adta föl. Én nem értem, hogy miért. Ha szólt volna, mindent megteszek, hogy segítsek neki. Ilyenkor mindig szólni kell. Ezért vagyunk itt egymásnak…

Néztem, ahogy kesereg. Katit rajtam kívül mindenki szerette az osztályon, és tudtam, hogy emiatt jócskán furdalna a lelkiismeret, ha képes lennék bármit is érezni. Hosszú ideje, legalább két éve járt már ide, és három-négy havonta bent töltött egy bizonyos időt, így biztos pontnak számított a legtöbb beteg életében. Egyike volt azon extravertált depressziósoknak, akik a világon mindenkivel megpróbálnak összebarátkozni, közszemlére teszik a szívüket, és jó darabig képesek arra, hogy jókedvet mímeljenek, amikor már régen késő. Őket alighanem keményebben sújtja a betegség, mint engem, aki megszoktam, hogy az időm nagy részében egyedül vagyok, és rossz a kedvem. A vidámság nálam soha, még gyerekként sem volt alapállapot, ezért, ha nem is volt jó elviselni, de legalább olyan érzés volt, mint egy ócska, régi kabát, amelybe hosszú évek megszokása könnyített meg a bebújást. Kati és a hozzá hasonlók valódi társas lények voltak: születésnapokat rendeztek, szobáról szobára jártak, és bárkit szívesen láttak az ebédlőasztaluknál. Nem véletlen, hogy Kati alkalmasnak bizonyult arra, hogy az újoncokat bevezesse az osztály életébe.

Ezzel a beállítottsággal alighanem ő is jól járt. Amikor beköszöntött az elkerülhetetlen rossz időszak (mert beköszönt), mindig volt mellette valaki, akivel tudott beszélni; a legutóbbi alkalommal Marcsi, aki már kiköltözött az ágyról, csak gyógyszerért járt vissza, és azért, hogy Katit meglátogassa. Kedd volt, két napja tértünk vissza a hétvégi kimenőről. Már amikor Kati belépett a szobába, tudtam, hogy baj lesz – némi gyakorlással már könnyen látni lehet, ki melyik periódusban tart, ha másból nem, a hangjából ki lehet találni. Katinál sem volt másképp: láttam az elgyötörtséget az arcán, a mosoly alatt, amely egyre vékonyabbá vált, mígnem szétszakadt, és sírógörcsbe torkollt. Hogy pontosan mi indította el, nem tudom, mert a gyógyszeremért voltam, amikor Kati sírva fakadt. Mire visszaértem, már ’49-ről beszélt és az elbukott szabadságharcról, amelyben olyan sokan haltak meg hiába. Marcsi

– Ezek az emberek az életüket áldozták… Annyira akarták, olyan jót akartak… és hiába volt. Petőfi is… írta azokat a gyönyörű, szívhez szóló verseket, amikor olvasom, olyan, mintha én is vele éreznék, és tessék, mi lett, még harminc éves sem volt, mi lett vele…

Összegörnyedt, az arcán csurogtak a könnyek, egyik kezében papír zsebkendő, amelyről valószínűleg teljesen elfelejtkezett. Marcsi mellette állt, a vállát simogatta. Én az első pillanat dermedtsége után Margitra néztem, aki szokásával ellentétben most a szoba felé fordult, és együttérzőn pislogott felénk. Nem kevésbé éreztem tehetetlennek magam, mintha ágyon feküdnék, ez fölbosszantott. Sohasem voltam jó egy másik ember megvigasztalásában, és emiatt nem bírtam, ha bárkit is sírni láttam magam körül, fogalmam sem volt, hogy reagáljak rá. Végül vékony hangon, aggodalmasra vett arckifejezéssel megkérdeztem, mi a baj, és hogy segíthetek-e valamit. Marcsi megértőn nézett rám, de nem válaszolt. Kati felém fordult, az arca vörös és nedves volt a könnyektől, a szeme üveges. Meg sem ismert, vagy ha igen, nem törődött vele, mit mondtam. Szó nélkül végignézett rajtam – a szeme acélszürke volt a maga hidegségében –, aztán elfordult, visszabújt a bánatába. Elutasította a vigasztalásomat, ha öntudatlanul is, ugyanúgy, ahogyan a gimnáziumban és még korábban történt. Ha az örömét megosztotta is, a bánatát nem tudta vagy nem akarta, abból kizárt mindenkit, aki nem érdemelte ki teljesen a bizalmát. Én pedig nem érdemeltem ki. Ez pedig haraggal és gyűlölettel töltött el, nem azért, mintha áhítoztam volna a barátságára – az továbbra sem kellett –, hanem mert úgy éreztem, becsaptak: törődést és megalázkodást csikartak ki belőlem, hogy azután elvessék mint szemetet. A tekintete, amely értelem és érdeklődés nélkül siklott végig rajtam, azt mondta, takarodjak – ugyanez a tekintet, amely azt hazudta, ugyanúgy elfogad tőlem mindent, ahogyan nekem is el kell fogadnom tőle mindent, hiszen ezért vagyunk itt egymásnak.

Azontúl képtelen voltam bízni benne.