Aki ma Magyarországon művészetre adja a fejét, számítson rá, hogy a megélhetését másból kell előteremtenie.
– Mozgalmas évet tudhatsz magad mögött, több önálló kiállításod is volt, és mintha most sem lenne megállás. Mit lehet tudni a korábbi és a következő kiállításodról? Mennyiben lesz más a januári Csillaghegyi tárlat?
– Igen, úgy érzem, sikeres volt a mögöttem álló év, mivel az országban több helyen is sikerült kiállítanom, ami nemcsak az önbizalmamat növelte, megmutathattam valamit a munkáimból, mindabból, ami foglalkoztat és persze szakmai szempontból is fontosnak éreztem. Ugyanakkor az újabb és újabb kihívásoknak való megfelelés egyre frissebb, és változatosabb munkákat eredményezett. Ezek az alkalmak azonban nemcsak a megmutatkozásra, hanem a visszajelzések befogadására is kiválóak, nagyon szeretem ezeket a beszélgetéseket, reflexiókat, amikor egészen konkrétan megnyilvánulnak a személyes vélemények az alkotásaimról. Sokat lehet meríteni belőlük.
Ebben az évben zömében festészettel foglalkoztam, mert nagyon megkedveltem ezt az ábrázolási módot, valamint a főiskolai évek is efelé irányítottak. Régi szerelmem azonban, a grafika, gyermekkorom óta foglalkoztat és már csak a munkám miatt is rendre vissza-visszatér az életembe, és miután az ilyen technikákkal készült képeimnek a fogadtatása egészen jó volt, így az elkövetkezendőkben nagyobb súlyt kapnak a munkáimban.
A csillaghegyi kiállítás témája most körvonalazódik bennem, dolgozom rajta, de hogy mi is lesz az, mi kerül annak a fókuszába, az legyen még titok. Egy biztos, abban a grafikák játsszák a főszerepet.
– A sárvári Nádasdy-vár Galériájában kiállított képeid – témáját tekintve – az ember és annak a környezethez való viszonyát mutatta be a saját optikádon keresztül. Mennyiben van ennek köze a lakóhelyedhez, magához a tájhoz? Miből merítkezik ez az elkötelezettség?
– Elsősorban, ami engem izgat, az az emberi viszonyok, érzések, kölcsönhatások megjelenítése, kifejezése, amit többnyire tárgyi eszközökön, különös csendéleteken keresztül jelenítek meg, olykor gondolkodásra késztetve a látogatókat. A figurális ábrázolás eszközeivel dolgozom. Itt nincs különösebb szerepe a lakóhelynek, ha csak az nem, hogy egy kis faluban elszigeteltebben élve jobban kiéleződnek, láthatóbbá válnak az emberek egymáshoz fűződő viszonya, át és megláthatóbbak az érzelmi rezdülések.
– A korábbi tárlatokon kiállított anyagok az alkalmazott technikákat illetően vegyes képet mutattak. A grafikák mellett ott voltak az akvarellek, a festmények, attól függően, hogy melyik kép, vagy téma éppen mit kívánt meg. Nem gondoltál arra, hogy ezeket egyszer külön válaszd és csak egy grafikai tárlattal rukkolj elő?
– Valóban, sokszor a helyszín, vagy a téma úgy kívánta, hogy keveredjenek a műfaji megközelítések, és szerintem ez nem is baj, mert olykor egy-egy grafika szerencsésen megtöri a képek közti gondolatot, így téve átjárhatóbbá, befogadhatóbbá a sokszor túl tömény képi világot. Éppen ezért eddig még nem alakult ki bennem egy csak grafika, vagy csak akvarell témájú kiállítás, ám a kérdés mégis aktuális, mert újabban felbukkanó gondolatként bizony motoszkál bennem ez a dolog, mint ahogy ezt már fentebb említettem is.
– Több kötet illusztrációs munkája köthető a nevedhez, terveztél emblémákat, vagy éppen ex-libriseket, milyen kihívást jelentettek ezek, adtak-e valami pluszt szakmai értelemben?
– Nagyon szeretem az illusztrációs munkákat, és kimondottan szerencsésnek tartom magam, hogy részese lehetek mások gondolatainak képi megjelenítésében. Úgy érzem ez az a műfaj, ami igazán közel áll hozzám, mert egy különleges jellegű átélést igényel, valamiféle „együttgondolkodást” a szerzővel, amikor is a grafika, az illusztráció által kell kifejezésre juttatni, kifejezni akár stílusirányzatot, akár egy megbújó gondolatot. Ilyenkor a saját személyiségemet kell alávetnem egy-egy irodalmi műnek, s a rajz által amolyan színészi attitűddel leképezni és egy szempillantás alatt érthetővé tenni a lényeget a néző, az olvasó számára.
– Egy korábbi beszélgetésünk során felvetetted egy alkotótábor beindítását. Miután az idén egy hasonlónak magad is részese voltál, adja magát a kérdés, hogy a tapasztalatok alapján erre mecenatúra nélkül lenne-e lehetőség, ill. mekkora erre az érdeklődés?
– Igen, tehát a titkosan dédelgetett egyik vágyam az, hogy a saját településemen, vagy annak környékén megvalósítandó rendszeres, mondjuk évi egyszeri művésztelep elindítása, ahol a meghívott képzőművészek szabadon alkothatnak, és inspirációkat adhatnak át egymásnak. Az ilyen alkalmak természetesen megkívánják a telepi munka utáni kiállítást is. Ez nagyon nagy munka, és rendkívüli összefogást, szervezettséget igényel. Ugyanakkor a településnek is ismertséget, reklámot, hírnevet hoz. Természetesen képtelenség támogatók nélkül megvalósítani, de mivel láttam már rá példát, hogy igenis működik, így bizakodó vagyok. Idővel talán a művészetpártoló mecenatúra is felismeri ennek szükségességét és hasznát.
– Tudjuk, hogy egy ilyen kicsiny országban korlátozottak a lehetőségek, alkotóként nem lehet megélni. Dolgoztál, mint tördelőszerkesztő, rajzfilmek születése körül bábáskodtál fázisrajzolóként, legutóbb pedig pedagógusként foglalkoztattak. Meglehetősen vegyes a kép. Hogy látod, létezik-e valamiféle kitörési pont egy alkotóművész számára a mai Magyarországon?
– Valójában a lényeg sosem változik, aki a művészetre adja a voksát, erre teszi fel az életét, ráadásul első generációsként, annak számítania kell arra is, hogy valami egyéb kenyérkereseti lehetőség után kell néznie. Talán a gyermekeinek, vagy az unokáinak könnyebb lesz, vagy azért, mert a nyomdokaiba lépnek, vagy azért mert nem, de a név már esetleg jelent valamit. A másik dolog, hogy nőként még mindig borzasztóan nehéz érvényesülni. Látom komoly, nagynevű pályatársaknál, hogy nőként különlegesen és többszörösen kell hozni ugyanazokat az elvárásokat, eredményeket a siker érdekében, miközben a többieknek sem könnyű a helyzetük. Ez nagyon szomorú, én például hosszú és kacskaringós utakat jártam be, amíg sikerült idáig eljutnom, de azt gondolom, hogy van értelme a befektetett energiának, értéke van az alkotásaimnak, és ez az én utam, még akkor is, ha a napi megélhetésünket valami más irányú tevékenységből kell fedeznünk.
