„A durva, alig pár deszkából szögelt faládika tetején kis nyílás van, ismerős, erős szag áramlik ki a lyukon.”
– Asszonyság! Hé, asszonyság!
A Szent Cecília hátsó, udvarra nyíló ajtajában idegen ember áll, csizmája csupa sár, hátán szíjakkal rögzített faláda, melynek terhe alatt kénytelen megkapaszkodni az ajtófélfában. Onnan kiabál befele. Josette, a cseléd futva igyekszik hozzám az emeletre:
– Asszonyom, megint jött egy tróger!
Félbe hagyom a kamillacsokrocskák kötését, és igyekszem utána a lépcsőn, egyenest az udvarra. Az ember már földre eresztette a faládát, s most verejtékes homlokát törölgeti a kora tavasz szokatlan melegében.
– Honnan jött maga?
– Rouen mellől, asszonyom. Hármat hoztam máma.
– Én nem ismerem magát.
– Pedig az előző asszonyságok idejében is jártam errefelé, nem egyszer. Tessen tőlem átvenni a dolgot, mert menek is vissza, ahonnajt gyüttem, újabbér. Mindet ide küldték, hogy majd itten eligazgatják őket, vagy mifene.
– Azonnal nyissa ki azt a ládát!
A durva, alig pár deszkából szögelt faládika tetején kis nyílás van, ismerős, erős szag áramlik ki a lyukon.
– Phijjj. Alig bírtam ki okádás nélkül, míg ide elértem velük. – S az ember nagyot köp a földre. A láda három rekeszébe három kis csomagot állítottak be, mielőtt a tetejét lezárták volna. A három csomag – három csecsemő. Szoros pólyába kötözve mindhárom. Az egyiknek már hamuszürke az arca. A másik kettő vonaglik és nyüszít, mint a vert kiskutyák. Intek Josette-nek, segítsen kiemelni őket.
– A harmadik gyermek már halott. Mióta jön maga Rouenből?
– Aszongya tegnapelőtt sötétedés előtt indultam… Már majdnem második napja! De azér megállni is köllött nekem is, nem vagyok én fábú!
– S azóta nem ettek ezek a gyermekek?
– Hát minek néz engem az asszonyság? – Az ember homlokán összefutnak a ráncok. – Adtam én nekik, amit köll. Egy kis pálinkába áztatott kenyérhajat, mit mást. Azt szokok adni mindig. Tegnap meg is kapták, nem volt abban hiba.
– Hol van a papírjuk?
– Hinnye a mennydörgősét, azt biza elfeledtem. – Az ember kelletlen vakargatja a homlokát. Szemében ijedtség villan: a Szent Cecíliában csakis a kicsinyek nevével, születési idejével ellátott papírral fogadhatunk be gyermeket. S ha most ő nem tudja bemutatni az iratokat, talán vissza is fordítjuk a kapuból. Látom rajta, a világért sem tenné meg még egyszer az utat néhány papírdarabért, inkább sose lásson minket többé. Engedékenyebb hangra váltok hát.
– Most az egyszer. De többé elő ne forduljon!
– Nem fog, asszonyság, nem fog! Megálgya még ezér az Úr!
A trógerek a konyhán rendesen inni- s ennivalót kapnak a hosszú utat leöblíteni. Josette tehát bevezeti az embert az egyszerű helyiségbe, s kenyeret, kukoricát meg egy kupa bort rak elé – utóbbi után kap mohón, szinte feldönti a kupát. Egy húzásra kiissza. Hívom a szolgát, aki a lelencház hatalmas kertjébe viszi a harmadik gyermek kicsiny holttestét. Ott már várja a tegnap kiásott kis sírgödrök egyike. Fejfát nem rakunk – úgysem tudnánk mit ráírni. Született valamikor áprilisban, meghalt… ma reggel. Élt három vagy négy napot. Neve ismeretlen. A két életben maradottat a nagyterembe visszük, s két szoptatós dajka gondjaira bízzuk. Azonmód mellre teszik a csecsemőket, erre egyből csönd lesz.
– Na, isten álgya magukat. – A tróger veszi a rekeszes ládát, és száját törölve indul is kifelé. Utánaszólok.
– Jóember, ha legközelebb jön, hagyjon szegénykéknek valamivel nagyobb rést levegőzni! Hiszen így rövid úton megfulladnak!
– Hászen akkor meg kis híján megsüketülök az orbákolásuktól! Rínak ezek egész napon át, mint a csibék, tuggya? – Az ember dohogva csóválja a fejét. Engedtessen mán, hogy a dógomat tegyem, ezt morogja elmenőben. Majd éppen egy vászoncseléd mongya meg, micsinájjak.
Délben egész szekér jön, a szolgálók kinyitják a szárnyas hátsó kaput, hogy befordulhassanak vele az udvarunkra. A két ló erőlködik, hogy a hatalmas kocsit a ház elé húzhassák, a kocsis máris ugrik a bakról. Káromkodik, mert a rakomány egy darabja legurult valahogy, s a lovak patája alá került. Odarohanunk, hogy kihúzzuk, de későn. Arccal lefelé beletaposták a lovak a poros földbe. Nem merem megnézni azt az arcocskát, csak némán átadom a kis csomagot a konyhából érkező Josette-nek, vigye tovább a hátsó kertbe. Ő sem szól semmit.
A kocsis trágár szavakkal a konyhába dobbant, s kertelés nélkül ellátmányt követel. Ma még nem evett, nem ivott, egy kocsmánál sem volt érkezése megállni, hát ugyancsak rászolgált az étekre s a borra, döngeti nagy hangon a mellét. Josette már rakja is elé az óntálat s kupát. A kocsis újra telitölteti, s miután ezt is lehúzta, megered a nyelve rögtön.
– Ilyen pocsék fuvarom se volt még! Úgy telipakolták a kocsimat, hogy egész úton azon féltem, kiszakad az oldala, és odalesz az egész rakomány. Öt árvaházból szedtem össze ezeket a szerencsétleneket, mert már azokban is alig bírják, annyi a kitett kölyök. Fel nem foghatom az eszemmel, miért éppen ide kellett hoznom őket, mikor Párizsban sincs már hely – a Szent Lazarusból egyenesen ide küldtek, az asszonyságékhoz. Remélem, maguknál még akad egy kis zug, mert esküszöm, hogy innen már tapodtat sem viszem őket sehova! Tessék rögvest lerakodni, mert ma még egyszer fordulnom kell.
Josette-tel kimegyünk a kocsihoz, hogy megnézzük, hány gyermeket hozott az ember. A kocsi hátulja kinyílik, s elkezdjük számolni a szorosan felrakott testeket. Némelyiken egy másik fekszik. Aki alul van, annak szájába került a raktérbe szórt penészes szalma. Huszonkettőig számoljuk őket. Tizenhat már nem él, suttogom Josette-nek. Sápadtan, szó nélkül indul, hogy a szolgákat hívja a hátsó kertből. Hátha végeztek már az előző hantolással.
– Maguk túlságosan sok gyermeket raktak fel erre a kocsira! – Dühödt és elszánt a hangom, ahogy a konyhába rontok, és megütöm az asztalt a kocsis előtt. A kupa nagyot ugrik.
– Velem hiába ordibál az asszonyság, mert nem én vagyok a vétkes. Mondja ezt annak, aki a másik árvaházban berakodott. Én ugyanis a lovakat itattam addig.
– Vigyázhatott volna rájuk jobban is!
– Vigyáztam én, pihentek, abrakoltak is…
– Megháborodott maga? A kicsinyekről beszélek! Alig hat élte túl az utat!
– Hát én akkor mit csináljak? Nem inkább annak lenne ez a dolga, aki a világra pottyantotta őket?
– Micsoda szívtelen ember maga!
– Tudja mit, asszonyság? Talán szívtelen vagyok, igen. De amíg maguk, asszonyok képesek eltaszítani maguktól a gyermekeiket, nem nekem kell meggyónnom a bűneimet. Felfogadtak, elvégeztem – a többi nem rám tartozik. Ne is erőltesse, már megbocsásson.
Keserű szívvel mentem a hátsó kertbe. Igen, némileg igaza van ennek a kocsisnak. A közöny újabb tizenhat kicsi halottját éppen akkor tették egy hatalmas, közös sírgödörbe. A temetőszolgák a tenyerükbe köptek, és megragadták az ásókat.
