Istennő vagy! – súgja a rendőrkapitány a hatósági osztályvezető asszonynak, nyílt színen. Életkép. (Bakos András írása)
Reggel kilenctől délután fél ötig figyelem az ülést (kisvárosi, képviselő-testületi), följegyzem, ami elhangzik és fontos lehet. Le kellene szokni arról, hogy azokat a mondatokat is fölírjam, amelyek később úgyse kerülnek bele a tudósításba, de ez nem megy.
– Istennő vagy! – suttogja például a rendőrkapitány a hatósági osztályvezető asszonynak, aki néhány széksorral előtte ül, mégis meghallja, hátrafordul, mosolyog. A kapitány fekete hajú, csupa mosoly férfi, mindig civilben jár. Modora alapján inkább komolyzenésznek tűnik, és fogadni mernék, mindenki elképzeli, milyen lehet, amikor kihallgatást vezet. Letörli-e, eltapossa-e a mosolyt? Az asszony tényleg szép arcú, göndör hajú. Erőteljes teste egy szoboré. Lehet rá számítani a munkában. Amikor bevezették a dohányzást korlátozó szabályokat, ő táblát készíttetett, és az asztalára rakta: „dohányzóhely”. Aztán viszont, hogy tovább szigorítottak a törvényen, leszokott. Legalábbis ilyenkor nem látom kijárni az udvarra. Mindketten ötven körüliek. A kapitány négy éve szolgál ebben a városban, azelőtt a megyeszékhelyen dolgozott. Az asszony el se ment innen soha. Nem hiszem, hogy bizalmas viszony lenne közöttük.
Az, hogy a kapitány ilyen megjegyzésre ragadtatta magát, a Belügyminisztériumnak köszönhető. Azt a feladatot kapták az önkormányzatok, osztályozzák a rendőrkapitányságuk munkáját, egytől ötig, mint az iskolában, a háromféle szakterületen nyújtott teljesítményt külön-külön. Ez három jegy. A legtöbb helyen a polgármesterek tekintették magukat osztályfőnöknek, és szinte csak ötösöket adtak. Itt viszont a város vezetője a képviselők elé terjesztette az ügyet, beszéljék át. (Osztályozó értekezlet.) Jelentkezett is egy kormánypárti, aki a közlekedés biztonságára legszívesebben kettest adna. Még mindig látható ugyanis az a csúfság, hogy az egyik, városból kivezető utat a tábla alárendeli egy sokkal vékonyabb útnak. Oda pedig előbb-utóbb beállnak a rendőrök, büntetni. Ekkor a hatósági osztályvezető asszony látványosan ingatja a fejét, és suttog valamit a polgármesternek. A polgármester a fejingatásra odanéz, és szájról olvas. Félbeszakítja a képviselőt: ácsi, mert nem a rendőrség rakja ki a táblákat, hanem a közútkezelő, a kapitányság ezért tehát nem felelős. A képviselő csodálkozik, ezt nem tudta, elnézést kér. Akkor tehát ez is legyen jeles. Megszavazzák.
A kapitány ekkor szól előre, az istennő hátranéz, visszamosolyog.
Fiatalabbak is hallják a megjegyzést, földerülnek, színesednek az arcok. Később páran megnézik maguknak ezt a két embert, túlzásnak érezhették a kedélyes évődést. Nekem nem szokatlan.
Ahogyan a szalagmunka vagy a véres testek állandó látványa kivált a dolgozó emberből valamilyen védekező reflexet, az eljárásokat görgető, abszurd helyzeteket és arroganciát termelő államgépezet is. A beosztottjai ezt a szeretetteljes modorosságot őrizgetik egymás között, lesz ami lesz.
Mi lett eddig? Például az állam átvállalta az önkormányzatok adósságát, de közben elvette tőlük az iskolákat, a hivatali munka egy részét is a kormányhivatalokhoz utalta, és erre hivatkozva pénzt is tart vissza. Praktikusan annyit, hogy jusson elég az átvállalt adósság kezelésére is. Emiatt itt embereket kellett elküldeni. Az önkormányzat összeköltöztette megmaradt dolgozóit az évszázados városháza szárnyába, a főépületet kiürítette, és most, télen nem fűti. A testületi üléseket tavaszig a szálloda emeleti báltermében tartják, a vendéglő fölött, ott úgyis muszáj fűteni. Emiatt kapott hideget-meleget a polgármester: ez nem járja, a takarékosságnak is van határa, ezt nem lehet megengedni. Amikor kiderült, hogy ezzel több hivatali munkahelyet is megspóroltak, elcsöndesedtek ezek a hangok. A város levegője újabban vaníliaillatú, ez a tavasz óta dolgozó svájci ízesítő- és illatanyaggyárnak köszönhető. Éveken át szerették volna elérni az itteniek, hogy jöjjön egy befektető, aki majd munkát hoz, kétkezi munkát. Az előző kormány idején sikerült megegyezni a svájciakkal, az üzemet már a mostani avatta. A helybeliek azóta találgatják, hogy amit épp éreznek, az valaminek az illata, vagy csak egy természetes illatot utánozó vegyületé.
Kik tehetnek minderről?
Istenek és istennők.
