Installáltuk a nyarat, futtatjuk teljes gőzzel. Cseresznyézünk, lubickolunk, homokozunk, biciklizünk, aztán kimegyünk a játszótérre, hogy társadalmi életet éljen a gyerek. Szórjuk magunkra a forró homokot. Nézzük a nagypapákat, amint fuvallatnyira hajtják unokájukkal a hintát, és közben sopánkodnak, hogy ómama, ha látná, mit csinálunk! Ó, mama… Szép ez az ómama, csak nem mondják hosszú ó-val. Omama. Omájgád. Olálá.
Hajtsd meg, Máté, a hintát, elkapjuk a pacsirtát. Ollé, repül a hinta, magasba száll, Máté markolja kicsi kezeivel a kötelet. Hosszan csináljuk, nem unja meg. Mély gondolatmenetekbe futok bele a ringatózás ösztönéről, hol, mikor, milyen erővel tér vissza az ember felnőttkorában. Nem részletezem, elég mélyre és nagyon messzire jutok, mire Máté jelzi, hogy oké, mutter, ugorjunk.
Át a homokozóba. Rájöttem, hogy hiába viszed ki a gyereknek a fél háztartást a játszótérre, úgyis kizárólag a másik gyerek homokozó szettje fogja érdekelni. Ezért mi nem is visszük, mindig találunk valami érdekes darabot. Pár percre igazán senki nem fog megorrolni, ha igénybe vesszük. De meg fog, lehet, hogy egyszer meg fog, és akkor majd felhorgad bennem a. De addig tapogatjuk a másét.
Van egy szó, ami az öröm és az elragadtatottság már-már anyagi erővel átérezhető élményét fejezi ki. Nyers fordításban úgy hangzik, hogy dzsí. De kontextustól függően lehet ez gyí, tyí vagy éppen nyí is. És gyaníthatóan a ci(ci) ragozott származékairól van szó. Máté arca ugyanis ekkor kivirul, mosolyog még a füle is, és közben a kezével olyan masszírozó-gyúró mozdulatot tesz. Úgy értem, vagy egy földrögöt, vagy sarat vagy éppen anya bőrét morzsolgatja. Visszajön a cici keltette kimondhatatlan öröm, rátelepszik a nyelvére, és muszáj hangot adnia ennek. Ha reggel például úgy ébred, hogy felém fordulva azt mondja, dzsí, lehet sejteni, hogy jó napunk lesz, vidáman ébredtem, indulhat a buli.
A napi kétszeri alvás napirendi pontja átszerveződésben van. Simán ki tudja hagyni az egyiket, ha jó a programszervezője. Ha éppen formában vagyok. Ebéd, kaki, kicsi víz, indulunk, fiam, biciklizni, és indul. Kicsit kornyadozik az ülésben, de nem komoly. Mire hazaérünk, olyan éhes, hogy lerágja a küszöböt. Foglalkozik kicsit apával, odahajtja a fejét, és jöhet a fürdés.
Na, ez az odahajtás… Ez például kifejezetten költői. Olyan odaadással és odafigyeléssel tudja a vállunkra hajtani a fejét, hogy az már-már megrendítő. Akár egy-egy erősebb ölelés. Tudod, amikor felkapod, gyere, fiam, kiszedlek a szarból, és akkor szorítja kicsi karjaival a nyakadat, jaj, de jó, anya végre tisztába tesz. Igaz, hogy az ölelésnek ez a típusa kicsit szagos, de ez a mellékkörülmény igazán nem csorbítja az élmény metafizikai erősségét.
Viszont ha rémült vagyok, azonnal átveszi. Hogy ne lennék rémült, fürdés közben monitorozom a testét, és tessék, ott egy kullancs. Combtőben. A legfinomabb Mátébőrben. Azonnal férfi után sikítok, ne csak én lássam, mintha ő úgy tudna látni, hogy azzal ki is jön az az átkozott kullancs. Elő a bányászlámpát, gyerek fel a pelenkázóra, és akkor nekilátunk pásztázni. Hát vili, hogy üvölt. Nem érti, mi a túró van ezekkel, ágálnak itt egymás szavába vágva és baromira világítanak a homlokukkal.
Nem vagyok büszke magamra, mert közben a frász tör ki, hogy elrontom, de szemöldökcsipesszel és érzéssel egy-kettő kirántom a dögöt. Megnézted, kijött a feje? Meg. De nem is nézted meg. De. De nem. De. De nem. Na, jó, add ide, nézzem meg. Már ráengedtem a vizet. Akkor hogy nézzem meg. Anya és apa, szegények. Be van ugyan oltva a fiunk, mégis rémületes az egész eljárás – befúrja magát, a fejével betör, berág, benn marad, istenkém, végig se gondolom. Azóta tíz percenként vizslatom, végig a puhafinom bőrén, be a résekbe, nehogy az istenért elveszítsem szem elől, ha esetleg.
A nyár mindeközben csendes sercegéssel fut. Végülis még csak egyszer esett fejre, és csak egyszer hasította fel a száját. Hogy a nyár még el se kezdődött, abba most nem mennék bele.
{jcomments on}
