Pintér Béla és Társulata: Bárkibármikor, Átrium Film-Színház, 95 perc
Sokszor úgy vagyok a színházzal, mint a zenekritikus, aki képtelen élvezni a vonósnégyest, mert csak kottákat lát maga előtt. Én meg mondatokat hallok, amik totál életszerűtlenek, díszleteket, amik nem többek díszleteknél, színészeket, akik játszanak, de nincs élmény, nincs illúzió, mert egy színházban ülök és feszengek, hogy valójában élveznem kéne, amit látok, de nem vagyok erre képes, mert valami nagyon el van cseszve bennem.
Csönd.
És nagy levegő, mert végre jó színházat láttam, olyat, ami tisztában van színházi mivoltával, és azt használja is, kidumál belőle, és tud magán röhögni. És tud gördülékeny dramaturgiát alkalmazni, amivel mindig tovább lendíti a cselekményt. Tudja adagolni a poént, mert okos, és azt is tudja, nem lehet folyton röhögni, kell valami alpárian prózai és hétköznapi, amihez képest elszabadulhat a pokol.
Amikor vége volt az előadásnak, a nézők ugyanazt kérdezték egymástól, mint a színpadon:
Ez a darab most akkor tényleg miről is szólt?
Elmondhatjuk a történetet dióhéjban, hogy a paralízises fiú beleszeret a gyógytornászába, ezért beletojik a saját nászába, fölmondja az eljegyzést, apa, aki egyedül él az anyjával, utánajár, és végül ő is beleszeret a gyógytornászba, aztán kiderül, hogy a gyógytornász genitális masszázzsal gyógyít, közben anyuka beüti a fejét és ettől kezdve félrebeszél… Na, ebből így nem jön ki semmi. De!
Amiért nem tudjuk elmondani, hogy miről szól ez a darab, annak az az oka, ahogy ezt a darab elején jelzik is, hogy az életről szól. De hogy szólhat egy darab az életről? És ez teszi igazán naggyá ezt az előadást: minden egyes szereplőnek, úgymond, ki van dolgozva az élete. Minden szereplőnek élettörténete van, hiába látunk egy főszereplőt, nem csak dominál, domináns az összes szerep.
A lakájokat azért utáltam minden színdarabban, mert színtelen figurák. Itt ellenben nincs lakájkodás. Annak ellenére, hogy röhögünk, kőkeményen oda vagyunk téve saját kisszerű élettapasztalatunknak. Be meri vállalni az író-rendező, hogy a nagymamával kiröhögtesse a nyomorékot. Be meri vállalni, hogy ne csupán a mocskos szánkkal, hanem zsigeri indulatainkkal szembesítsen. Miközben avantgárd nyelvzsonglőrködést is végez – Morbid-híd, Szex István körút – úgy, hogy nem lóg ki a darabból, nem megy az agyunkra.
Az álmainkból tudjuk, hogy legnagyobb benyomást a szex és az erőszak teszi ránk, ezek azok a motívumok, amelyek dramaturgiai fordulópontokat hoznak: életben, színházban. Pintér Béla most nem egy sztorit csinált meg, hanem megcsinálta a sztorit. És ebben mind a négy színész társa volt. Csákányi Eszter önkritikus öregszínész bájával, Friedenthal Zoltán brutálhiteles paralizis-játékával, Roszik Hella és Szamosi Zsófia pedig zseniálisan keverték szerepeiket a végzet nője és a tolókocsis nyomorék között. És ahogy ott tudtak feküdni a színpad két szélén, mint a szultán angyalai…
Az előadás arányosan keverte a dramaturgiai elemeket, lüktetett az egész színpad, hol épp attól, hogy kivártak, hol a zenés betétektől, a történet folyamatos mozgásban volt a tolókocsi és az egy szál fotel körül, miközben a minimalista színpadképet a világítás is mozgatta. (Hú, ezek a mondatok!)
Ezt most így utólag rakom össze, ott eszembe nem jutott. Nincs min csodálkozni, hogy teltházzal megy az előadás. Ja, és igen, a befejezés. Azon viszont agyaltam az uccsó percekben, hogyan fognak kijönni ebből az egyre vadabb szálakon sodort történetből. Mert hogy lehet kijönni az élet nevű történetből? Úgy, hogy mindaz, amit láttál, csak illúzió. Beleélted magad, jól tetted, de ne éld bele magad nagyon. Bárki, bármikor egy másik történetben találhatja magát. Azt csókolom!
