Amikor Don Giovannit meglátogatta a kőszobor, és hősünk semmi szín alatt nem volt hajlandó megbánni földi bűneit, ezért elnyelte a pokol mélye, a nő az est során először teljesen hátradőlt, de mintha visszafojtotta volna a lélegzetét: szinte érezhetően szenvedett. (Méhes Károly írása)
Nem tudtam, hogy Gántos Feriből operaénekes lett.
Egy napon különös, egymásba láncolódó történetek sodrába keveredtem. A tévében ment valami gálaműsor, ahol egy aranyruhás nő konferálta fel Schuberttől a Pusztai rózsát – Gántos Ferenccel.
Csak lestem. Meg füleltem. Nekünk volt egy Gántos Fecónk, a Gagarin őrsben – ő? Nem autóvillamosságira ment nyolcadik után?
Nyírott körszakállas, erős bariton fakadt dalra. Szépen végigfújta. Már pedig a Gántos Fecó volt, a teljesen jelentéktelen kiscsávó a Frankel Leóból 17/B-ből; ott legalább hatan laktak, még irigyeltem is őket, a Szavayt, Bárdost, a kancsal Szabót, és Gántost is, hogy mind együtt bandukolnak haza, mit haza: a szomszéd utcába, én meg buszozhattam ki a telepre.
Jól kieresztette a végén a hangját, a karját a magasba lökte. Megadta a módját. Csak ültem elhűlve. Senkivel nem volt semmiféle kapcsolatom abból az osztályból, facebookon is csak bejelöltük egymást pár emberrel. Annyit tudok, hogy Kákics Lilla, akibe sokan szerelmesek voltak, meghalt, két-három éve láttam a hírt.
Másnap a szokásos pesti értekezlettel indult a nap. Beléptem a kisföldalattiba, és az első ember, aki ott állt velem szemben, Gántos Fecó volt, a körszakállával. Harmincöt éve nem találkoztunk, de úgy éreztem, hogy tegnap láttam utoljára – aztán rádöbbentem, hogy így igaz. Az még meglepőbb volt, hogy rögvest tudta, kiről van szó; egyszer szólított csak Sanyinak, amiért elnézést kért, csak van a kellékesek között egy Solymász Sanyi, ezért jött a szájára, hiszen jól tudja, hogy Petya vagyok. Ott helyben, a Bajza utca és az Oktogon között meghívott a Don Giovannira. Masettot énekli, kis szerep, de hálás, meg különben is, nála még létezik olyan, hogy művészi alázat. Bármikor jöhetek, szóljak, és intézi a jegyet. Aztán kiugrott az Opera megállónál. És ahogy ígérte, névjegyben átküldte a számát.
Alig értem haza, kiderült, hogy a következő hónapban három napos értekezletünk lesz, és mivel a drága főnök úr egy EU-szponzorálta másik kongresszuson kell üljön Lisszabonban, én vagyok a kiválasztott – megtiszteltetésnek vettem, természetesen.
Sietve rákerestem az operaházi műsorra, és igen: 16-án a Don Giovannit adták. Nem is tudom, mért, nem hívtam, nehogy elmélyült művészi életében zavarjam, hanem csak üzenetet küldtem Gántos művész úrnak. Két napig azonban nem jött semmiféle reakció, már arra gondoltam, a pokolba kívánja az ilyen éhenkórász fajzatokat, mint én. Nem volt igazam, mert harmadnap kora reggel már pittyent a mobil. Gántos Fecó írt, érezhetően lelkesen, örvendve, és biztosított róla, hogy jöhetek, megvan a jegy, a pénztárban átvehetem.
Eszerint cselekedtem. Mentem, átvettem a nevemmel ellátott borítékban a belépőt, és a hosszú értekezletesdi estéjén, minden nyűgömről és egyéb nyilakról megfeledkezve, ott terpeszkedtem a nézőtéren.
Aztán megkezdődött az előadás. Leporello azon búslakodott, hogy meddig kell még szolgálóként tengetnie az életét.
A bal oldalamon ülő nő ekkor vette elő először a mobilját, de épp csak felvillantotta, majd gyorsan kikapcsolta a képernyőt. Bejött Don Giovanni, amikor újabb képernyőnézés következett. Többször is, gyors, tizenöt másodpercenkénti egymásutánban.
Oldalt pislantottam. Fiatal, legfeljebb harminc körüli volt a szomszédom. Feszült, kemény arcú.
Mire Don Giovanni leszúrta a kormányzót, mert ennek is meg kellett történnie, megjöhetett a várt üzenet. A nő lehajtott fejjel hosszasan tanulmányozta a zöldes fényű készüléket. Don Giovanni közben elmenekült, Donna Anna meglelte vérbe fagyott apját, és Don Ottavio pedig esküdött, hogy a föld alól is előkeríti a gyilkost. Aztán bosszút áll, ahogy egy lovaghoz illik.
Amikor Donna Elvira a színre lépett, a szomszédnő egyik kezével suta árnyékot kerítve a telefon fölé, sebesen járó újakkal írt üzenetet valakinek, valahová. Aztán abbamaradt a nyomkodás, mereven bámult a már megszületett, vagy tán el is küldött sorokra. Várta, hogy célba érjen.
Leporello épp azt mesélte szegény Donna Elvirának, mintegy vigasztalásképp, hogy ez a fránya Don Giovanni Spanyolhonban 1003 nőnek csavarta el a fejét. 1003-nak!
A nő a nézőtéren hátradőlt, de így is oly mereven ült, mint aki minden pillanatban kész felpattanni, és rohanni – ki tudja, hová? Ahová az üzenetet küldte?
Zajlottak a színpadi események, Don Ottavionak kicsit csukladozott a hangja, de sebaj. Biztos voltam benne, hogy az én Gántos Fecó barátommal ilyen galiba nem történhet. Jött is rögvest, az esküvői menet, hogy Don Giovanni rájuk vesse magát, és azonnal elkezdje csapni a szelet Zerlinának, aki az én Gántos Fecóm, vagyis Masetto mátkája.
Felvillant a mobil. A nő úgy kapott oda, mint akit áramütés ért. Újból megpróbálta takarni valahogyan a kijelzőt, de a zöld fény élesen hatolt bele a nézőtér sötétjébe.
Masetto hoppon maradt, de nem végzetesen, mert immár Don Giovanni palotájának kertjében kezdtenek jóra fordulni a dolgok, legalábbis Zerlina igyekezett kiengesztelni a főlegényt. Gántos Fecó jól adta, meg voltam elégedve, bizony még olyanokat is mormoltam magamban, hogy a fene se gondolta volna…
A nő közben újabb üzenetet írt, elmélyülten, mégis vibrálva, érezhetően pattanásig feszült idegekkel. A zöld fény egyre csak oda vonzotta a szememet. Masetto szenvedett, teljesen meg volt már keveredve, míg a maskarák, akik voltaképp hívatlanul érkeztek Don Giovanni partijára, előbb felfedték kilétüket – Donna Annáék voltak –, majd leleplezték a házigazda ármánykodásait.
Lehullott a függöny.
A szünetben perecet ettem és ittam egy Márkát – harminc éve nem is láttam ezt az ántivilágbéli üdítőt. Rémes íze volt.
Visszaültem a helyemre.
És jött a nő, a szomszéd. Fel kellett álljak, hogy elengedje. Amikor elém ért, megállt, és a szemembe nézve így szól, Bemutatkozom, Végh Anikó Dalma vagyok, a Gántos művész úr menyasszonya.
Így mondta, Gántos művész úr.
Eldadogtam a nevemet, leültünk.
Beszaladtam Ferenchez a szünetben, mondta még kimérten. Kérdezte, hogy ül-e valaki mellettem. Mondtam neki, hogy igen, megjött a vendége.
Vagyis én.
Megköszöntem a lehetőséget, és kértem, hogy az előadás végén kísérjen majd el a művészbejáróhoz, szeretnék gratulálni a Fecónak…, izé, Ferencnek.
Természetesen, felelte erre Végh Anikó Dalma.
Sötété lett. És ő elővette a mobiltelefonját.
Ugyanaz zajlott, mint az első felvonás során. Egyik csodás Mozart-ária követte a másikat, és Végh Anikó Dalma üzeneteket fogadott és írt, rekordsebességgel, a sötétben.
Amikor Don Giovannit meglátogatta a kőszobor, és hősünk semmi szín alatt nem volt hajlandó megbánni földi bűneit, ezért elnyelte a pokol mélye, a nő az est során először teljesen hátradőlt, de mintha visszafojtotta volna a lélegzetét: szinte érezhetően szenvedett.
Hosszan tartott a taps. Amikor a meghajlásokhoz előjött, Gántos Fecót fáradtnak láttam. Olyan lassan vonult ide-oda a színpadon, hajolgatott, integett a szalmakalapjával, de egyszer el is ejtette. A nézők huhogtak és füttyögtek neki. Szerintem szép sikere volt.
Végh Anikó Dalma úgy tapsolt, hogy a jobb kezében ott volt a telefonja, azt paskolgatta.
Amikor feltápászkodtunk, annyit mondott, hogy a főbejárattól balra, a második kapu. Aztán mire kettőt pislantottam, eltűnt a tömegben.
Megszereztem a kabátomat, és lassan araszolva jutottam ki az utcára. Az utasítás szerint balra fordultam, és valóban, a második ajtónál megleltem a Művészbejáró feliratot, ahol már inkább kijártak: hegedű- és csellótokokkal felszerelkezett zenészek siettek hazafelé.
Hova lesz?, kérdezte a portás, mire közöltem vele, hogy Gántos Ferenc művész urat keresem. Itt meg lehet várni, mondta a portás, és ujjával a padló felé bökött.
Néztem a jövés-menést, a színpadról cipelték ki a kellékeket (vajon itt van-e Solymász Sanyi?), a karmester, egy magas kopasz alak, felkunkorodó orrú lakkcipőben, a hóna alatt a partitúrával várta a liftet.
Eltelt vagy negyedóra, mire Gántos Fecó előkerült. Petyám!, kiáltotta messziről, mintegy jelezve, hogy tudja ám a nevemet. Megöleltük egymást, ahogy régi cimborákhoz illik. Gratuláltam a produkcióhoz.
A menyasszonyod?, érdeklődtem aztán.
Hirtelen zavarba jött.
Megismerkedtetek? Jól van… Most el kellett mennie. Nem iszunk meg pohár sört?
Beültünk egy két sarokkal lejjebb lévő helyre.
Ahogy az ilyenkor megy, két tucat név került terítékre: kiről mit tudni, ki él, ki hal. Gántos Fecó sokkal tájékozottabb volt nálam, nyilván, a neves osztálytársat sokan bejelölték; bár állítólag az osztálynak is van egy oldala, csak én erről sem tudtam.
Ahogy ilyenkor megy, a harmadik Unicum és sör után Gántos Fecó már azt bizonygatta, hogy a Don Giovannit is legalább így tudná, mint Zakar művész úr, ha nem jobban; és már hogy a bánatba ne tudná jobban.
Elhiszed nekem, Petyám?, tette a kezét a karomra Gántos Fecó. Bármikor bebizonyítom neked, csak szóljál.
Biztosítottam róla, hogy hiszem, amit mond, bár a bizonyítási eljárás, amikor ő Masetto helyett a szoknyapecér szerepét fújja, nem lenne ellenemre.
A szoknyapecér szóra Gántos Fecó összeomlott.
Anikó Dalma elhagy, mondta bele a sörébe.
Miből gondolod?, kérdeztem vontatottan, és nagyon azt éreztem, hogy hamisan cseng még ez az ártatlan kérdés is.
Mennyire éreztem, vonta meg a vállát. A művészsors átka, Petyám. Az is megpendít bennünk valamit, aminek nem kellene.
De hát itt volt, folytattam álnokul. És tetszettél neki, ez egészen biztos. Azt lehet látni…
Gántos Fecó most felnevetett, bár ez inkább hörgésre hasonlított.
Tetszettem neki? Naív vagy, Petyám. Nagyon belefeledkezhettél Mozart bácsiba. Anikó Dalma egész előadás alatt sms-ekkel bombázott. Ha épp nem voltam színen, próbáltam neki válaszolni. De most mit válaszoljak neki? A színpadon Zerlina hagyott faképnél, a nézőtéren meg Anikó Dalma. Ehhez kellene egy új Mozart, mondta keserűen mosolyogva.
Egy végső hazugságra szántam el magam, bár nem tudom, miért.
Lelkesen tapsolt, mondtam.
Tapsolt…, bólintott egyet Gántos Fecó, de akkorát, hogy majdnem beleverte a fejét az pohárba. Tudod kinek? Á, mindegy…, legyintett.
Aztán megnézte az óráját. Mindjárt tizenkettő. Azt írta az utolsó üzenetében, hogy éjfélre eltűnik a lakásból.
Hát ezért kellett meginni egy pohár sört a művész úrral, esett le végre.
Gántos Fecó még mindig az óráját nézte, mint szilveszterkor, amikor várjuk, mikor köszönt be az újév.
Nem tudtam mit mindani. Innentől kezdve sokkal jobb volt némaság a hazugságnál.
Ő szólalt meg.
Már holnap van.
Aztán rám emelte a tekintetét. Mintha egy csöppet gondolkodnia kellene, ki is vagyok és mit keresünk itt ebben a bárban. Végül helyre tett mindent.
Figyi csak, holnapután vagy még?
Mért?, kérdeztem, mint aki most bukik fel három percnyi víz alatt tartózkodásból.
Akkor megy a Bánk bán. Klassz lett a felújítás. Tiborcot nyomom. A régiben Petúr voltam. De ez is jó. Majd meglátod.
Pörgettem az agyamat. Kellek-e otthon? A főnök úr még biztos nincs, a jelentést megírhatom itt is… Amúgy meg végül is mindegy.
Ugyanúgy ott lesz a jegy a nevedre, Petyám, jó?, hajolt egészen közel a fülemhez Gántos Fecó. Éreztem, ahogy átöleli a vállam.
Nagyon jó lesz, feleltem. És egy kicsit erőteljesebb hangon megismételtem, Nagyon jó lesz.
Pécs, 2013. március 19.
