Zenét tanulni többféle hangszeren lehet, ott van mindjárt óvodásoknak a dob. Kisiskolásként furulyázni és xilofonon tanultunk játszani, énekórán.
Az énektanár kövérkés, kopaszodó férfi volt. Egyszer megházasodott, de a felesége túl bohémnek találta, és elvált tőle. Valójában a férfi már hónap elején felélte a fizetését, étterembe járt és jól élt, ahogyan mindig szeretett volna valószínűleg, de csak pár napig tehette, mert elfogyott az egyhavi bér. A gyerekekkel viszont jól tudott bánni, bármit könnyen megtanított, játékosan és szeretettel, valódi érdeklődéssel. Az egyik foglalkoztató füzetben arra a kérdésre: mi szeretnél lenni felnőtt korban? – a lányokat rábeszélte, hogy azt írják be: színésznő. Így az alsó tagozatos osztályunkból minden lány színésznő szeretett volna lenni, már ha valaki a füzetbe írtakat megnézte. Ha a zenére gondolok, ez a bohém, joviális tanító a kezdet.
A furulya első próbálkozáskor visított, mint egy síp, tele hamis hangokkal, félrefújással, ellenben a xilofont csak ütögetni kellett és máris tisztán szólalt meg, ahogyan kell. A szakkörre is járó furulyások végül furulyazenekarba kerültek, szerepeltek az ünnepségeken a tanító vezényletével. A xilofon amolyan l’art pour l’art hangszerként kimaradt ebből, viszont jól szolgálta az elméletet: ahogyan a kis fémlapocskák sorakoztak egymás után, úgy következtek a hangjegyek a kottában: dó, re, mi, fá, szó, lá, ti, dó.
Később zongorázni tanultam, már az ujjammal ütögettem a jóval nagyobb hangszeren a lapocskákat, kéztartás, fárasztó gyakorlatok következtek, hol volt már az egyszerű xilofon? A zene és játék ősi rítusa ebben a hangszerben kapcsolódik össze azóta is a számomra, csakúgy a kottaírás követése. A xilofon származási helye Afrika, de Délkelet Ázsiában is elterjedt, az indonéz gamelán zene egyik alaphangszere.
Az önfeledt játékosságot közvetíti egy felvétel, ahol két utcazenész játszik ezen a hangszeren, miközben énekelnek:
Csanda Mária írása elhangzott a Szerkéjen.
