Kevés olyan dolog létezik, amit a szakmai elhivatottságnál jobban lehetne tisztelni. Ha a munka feltétlen szeretete és a pihenést, a szórakozást, a magánéletet is háttérbe szorító, állandó lemondásra késztető hivatástudat jön szóba, mindig a régi vicc jut eszembe a megerőszakolt takarítónőről, aki elmeséli a rendőröknek, hogyan is történt az eset:
Tudják, szűk volt a folyosó, balra fal, jobbra fal, mögöttem állt a férfi, előttem meg már fel volt mosva a padló…
Ha eltekintünk a vicc esetleges szexista vonatkozásaitól, megérthetjük, hogy az átlagosnál nagyobb felelősségtudattal rendelkezők miként áldoznak fel szinte bármit a munka oltárán.
A munka természetesen előbbre való például az italozásnál. Reggelente általában ugyanabba az erzsébetvárosi vegyesboltba térek be egy hosszú kávéért, ahova a közeli építkezéseken dolgozó melósok is járnak. Az egyik reggel két öreg munkás áll mellém, miközben dolgozik a kávégép. Az egyikük két kiürült feles vodkás üveget csap le a pultra, majd odafordul a nála két fejjel alacsonyabb társához:
Törpe, kérsz még egyet?
A mélynövésű melós gondolkodik néhány másodpercet, majd határozatlanul kiböki:
Munkaidőben nem iszom… többet…
És hogy a munka néha még a családnál is fontosabb lehet, arra jó példa a vendéglátósok vendégszeretete. Este egy közelben lévő, névtelen, jobb híján mégis Gyilkos néven emlegetett kocsmában üldögélünk egy születésnapot ünnepelve, amikor a pultos néni rászól az e-cigarettájával pöfékelő cimboránkra, hogy ezt itt nem lehet. Persze tudja, hogy legális, ő mégis köhög tőle. Amikor barátunk próbálja elmagyarázni neki, hogy valószínűleg nem az elektromos cigi füstje okozza az ingert, a pultos néni kicsit sértetten és önérzetesen vág vissza:
Higgye el, hogy emiatt köhögök! Harminc éve vagyok házas, a férjemnek sem hazudtam soha, a vendégeimnek meg pláne nem szoktam!
