Flesch István könyvét – a visszafogott stílusa és kiegyensúlyozottsága ellenére – kizárólag erős idegzetű olvasók vegyék kézbe! Ennyi vér, ilyen higgadtan még a legdurvább regényekben sem szokott elfolyni, nemhogy egy történelmi tárgyú könyvben… – Grozdits Hahó kritikája Flesch István Örmények, törökök, kurdok című könyvéről.
Pedig a Törökországnak több kötetet szentelő szerző többször is hangsúlyozza, hogy vannak bizonyos történetek, amelyeket nem is ismertet részletesen az Olvasóval, ahogy Robert De Niro a Vérmesék (r.: Luc Besson) című film memoáríró gengszter főhőse az egyik jelenetben arról mesél Tommy Lee Jones-nak, hogy a valódi történetekből kicsit vissza kell vennie, mert különben azt hinnék, hogy csak kitalálta. Nincs ez másként az Örmények törökök, kurdok című könyv kapcsán sem, hiszen a tájékozottabb magyar olvasó sem lehet képes befogadni azt a vérben tobzódást, ami 1915-ben Törökország területén történt. Persze, valamiféle elnagyolt ismereteink lehetnek, olvashattuk Franz Werfel regényét is, de, hogy a pokolnak ilyen mélységei vannak, azt akkor sem tudjuk elképzelni, ha figyelembe vesszük, hogy sokan vannak, akik az örmények kiirtásában a zsidók második világháborús megsemmisítésének előképét látják.
Flesch István óriási tudásanyagot mozgatva, – a témához nem illő módon azt is mondhatnánk, hogy – könnyű kézzel, olvasmányosan vázolva meríti bele az olvasót az örmények legyilkolásának történetébe, és mindenbe, ami ehhez tartozik. A kötet nem csak a múlttal, az előzményekkel foglalkozik, de felvázolja a következményeket is, miközben segít eligazodni napjaink közel-keleti helyzetében. Az Európai Unió felé törekvő mai Törökország jó modellje annak, hogy egy többségében iszlám ország képes arra, hogy párbeszédet folytasson a sokszor képmutató, de mégis otthonos Európánkkal. Ugyanakkor Törökország ékes példája annak is, hogy a múlttal való szembenézés nem kerülhető el: ha egy nép/ország nem képes arra, hogy szembenézzen önnön múltjával, akkor nincsen lehetőség a megbékélésre, a továbblépésre. (Persze, ahhoz, hogy ezt a tanulságot levonjuk, nem kellene a Boszporuszon túlra pillogni. Elég lenne a saját házunk táján körülnézni.)
Flesch István az okokat és a következményeket nem zárt és leegyszerűsített formában tárgyalja, hanem megpróbálkozik a lehetetlennel, és – az olvasók türelmét néhol próbára téve – felvázolja az okok hihetetlenül szerteágazó, s néha szinte követhetetlen hálóját. Az örmények kiirtása nem egyszerűen vallási, vagy etnikai indíttatású borzalom, az okok között ugyanúgy fellelhetők a szociológiai, mint a bel- és külpolitikai szempontok, s ezzel párhuzamosan a korabeli nagyhatalmak önző cinizmusa. A szerző hasonló alapossággal – az általánosításokat kerülve – jár el akkor is, amikor az elkövetőket, az áldozatokat és az embermentőket vizsgálja. Bemutatja azokat a törököket, akik nem voltak hajlandók részt venni a népirtásban, s vizsgálatának tárgyává teszi azokat a kurdokat is, akik többszörösen is szereplői az örmény katasztrófának, ráadásul törökországi helyzetük nem is annyira különbözik a megerőszakolt, kardélre hányt, agyonlőtt, halálra éheztetett, agyonvert örményekétől.
A Törökországban szövetségesként jelen lévő németek nem voltak, nem lehettek képesek arra, hogy megmentsék azokat, akiknek az elpusztítására a német nagypolitika rábólintott. Sőt, ha volt egy-egy izgága diplomata, akinek a gyomra nem vette be asszonyok és gyerekek tízezreinek lemészárlását, akkor az rövid úton búcsúzhatott állomáshelyétől és állásától. Az örményeket sorsára hagyó német birodalmi politika egyik szócsöve – kell ezt tudnia a kezdő-kamasz gyerekemnek? – Karl May volt: „Ha bárhol valamiféle alattomosság, áruló ármánykodás üti fel a fejét, a háttérben biztosan feltűnik egy örmény karvalyorr.” –írja a hősies indiántörténetek kiagyalója.
Rémületes történelmi tények sorakoznak a félezer oldalas könyv lapjain, s míg azt állítom, hogy „csak erős idegzetűeknek”, addig azt gondolom, hogy minél többeknek el kellene olvasnia. Ránk fér a szembesülés.
