„A műalkotás létrehozása során elérkezik egy pont […], amikor a művészt egyszerre fogja el a lelkesedés és a rémület, a Bassza meg, mi a picsába keveredtem? pánikpillanat, amely hasonlatos a magasból zuhanás érzéséhez.” – [Böszörményi Gyula könyvkritikája]
1890 júliusában Vincent van Goghot, a meglehetősen híres és ütődött festőt lelövi egy fura kis figura, aki önmagát csak úgy nevezi: a Színember. Christopher Moore-i felütés ez a történet elején: van benne bőséggel irónia, misztikum, fekete humor – szóval minden, ami jó.
Moore az én egyik legkedvesebb kortárs szerzőm, különösen, ha arra vágyom, hogy olvasás közben kénytelen legyek fel-felröhögni. Poénjai épp olyan csavarosak, sziporkázóak, meghökkentőek, világlátása pont olyan kifacsart, groteszk és gunyoros, mint Terry Pratchetté a fantasy műfajában, ám el kell ismerni, hogy a stílusa bizony sokkal durvább. Moore könyvei nem a széplelkeknek és kékharisnyáknak valók, akik minden csúnya szótól, amit kinyomtatva látnak, rögvest ájuldozni kezdenek. Az ő szereplői bizony pimaszul szabadszájúak, sokszor obszcének, s úgy káromkodnak, mint ama részeg ír tengerész, aki tévedésből a kikötői kupleráj helyett a vénkisasszonyok hímzőkörébe tántorgott be.
Apropó, káromkodás: a Te szent kék! (merthogy most épp ezt a könyvet ajánlom, ha még nem derült volna ki) egyik szereplője szerint szitkozódni legízesebben angolul lehet. Hm… Mivel Moore ezt már egy korábbi regényében is kimondatta valakivel, sejthető, hogy a saját véleményét halljuk, ami azt bizonyítja, hogy írónk még sosem találkozott magyar kocsissal, avagy annak modern megfelelőjével, a kanárisárgára mázolt járgányában döntéshozók édes mamáját emlegető belvárosi taxissal, akinek ráadásul épp a Nyóckerbe kell fuvarért mennie.
Kék közjáték:
A 13. századtól az Egyház előírta, hogy Szűz Mária köpenye ezentúl minden festményen, oltárképen és templomi üvegablakon semmi más, csakis ultramarinkék lehet – ezt a színt nevezik azóta Sacré Blue-nek, azaz Szent Kéknek. Korábban Szűz Mária köpenye mindig vörös volt, utalva Jézus kiontott vérére. Hogy e hagyományt miért kellett megváltoztatni, máig sem érthető. Tény azonban, hogy az ultramarinkék festék alapanyagául szolgáló ásvány (lazúrkő, más néven lapis lazuli) akkoriban az aranynál is drágább volt, mivel kizárólag Afganisztán távoli hegyeiben lehetett bányászni – írja Moore eme regényében.
Nos, kérem, ebből egy árva szó sem igaz! Valójában a Sacré Blue kifejezés egy ma már alig használt, ám a 11. századtól kezdve sokáig igen népszerű francia káromkodás volt, amit mi itt, a 21. században Agatha Christie legkiválóbb alakja, Hercule Poirot belga magándetektív szájából hallhatunk és olvashatunk gyakorta. A Sacré Blue! felkiáltás hangulatát magyarul talán a Te szent ég!, vagy a Szűz Máriám! fordulatokkal adhatnák vissza, bár az eredeti káromkodás a franciában durvább, istenkáromlóbb indulattal bír. Moore tehát mint kultúrtörténész alaposan megvezet minket – félek, nem csak a Sacré Blue kapcsán!
A könyv főhőse Lucian Lessard, egy montmartre-i pék fia. Miután megtudtuk, hogy van Gogh halott, nyomban az ő kitalált, kissé feminin (azaz nyafizós, rémüldözős, sokszor férfiatlan mód finomkodó) figurájával találkozunk, s maradunk a könyv végéig. Közben persze az 1800-as évek végén Párizsban élő (valós!) festőművészek palettáját is megismerhetjük. Annyi itt a jól csengő név, hogy csak győzzük kapkodni a fejünket! Lucian apjának ugyanis, aki a francia főváros híres-hírhedt művész negyedének, a Montmartre-nak közkedvelt pékje, minden ecsettel pepecselő pemzlihuszár a barátja. Ő maga elvetélt festő, aki – igazi tehetség híján – maradt a sütőkemence mellett, ám mégis minden irigység nélkül, jótékonyan eteti azokat a sokszor éhenkórász piktorokat, akiknek több jutott a múzsa csókjából, mint neki.
Ó igen, az a borzongató, vágyott és remélt csók, amire minden művész vár! Moore regényének valójában épp ez a vezérmotívuma: a csók és a nő, aki ama szent ihletet hordozó nyelvest adja!
A 19. századvégi Párizs művészeinek képeit nézve hamar ráébredhetünk, hogy ők biz’ mind festettek nőket, sőt, a legjobb, leghíresebb vásznaik épp a szebbik nem egy-egy tagját ábrázolják. Lányok, asszonyok, anyák, mosónők, táncosok és lotyók: ők mindahányan múzsák, akik megihlették a festőjüket. De vajon érvényes lehet-e a többes szám, ha a színek múzsájáról beszélünk, vagy helyesebb azt gondolnunk, hogy mindezen nő valójában egy és ugyanaz az isteni (éteri) személy, csak épp mindig más és más alakba bújva?!
Christopher Moore új regénye ebből a morbid ötletből bontakozik ki, és meséli el Lucian, a pékinasból festővé csókolt fiatalember, és barátai, Toulouse-Lautrec, Monet, Pissarro, Renoir, meg a többi piktor misztikus, bolondos, olykor ijesztő, máskor röhögésre ingerlő találkozását a Múzsával. Kedvenc szerzőm most is bőven adagolja pimaszul durva poénjait, és groteszk világlátását, ám sajna mégsem minden fenékig Sacré Blue. Olvasás közben ugyanis egyre inkább azt éreztem, hogy Moore valahogy most „túlokoskodta” választott témáját. Beleásva magát a 19. század végén, 20. század elején élt híres festők életébe olyan bozótosba tévedt, ahol jól bevált stílusa elvész, nem működik. A regény első kétszáz oldala szinte kizárólag csak Párizs művésznegyedéről, a Montmartre hatalmas, dombra épült dzsumbujáról szól, ami lehetne akár érdekes is – ám valahogy mégsem az. Túl sok az adat, a tény, az utca, kávéház, kabaré és bordélynév. Mindig pontosan értesülünk róla, hogy a szereplőknek hány háztömbnyit, utcasaroknyit kellett megtennie A pontból B pontba, mi volt az adott kor emberének véleménye bizonyos épületekről (melyek aztán szinte semmi szerepet nem kapnak a történetben), s hogy épp ki volt a kor kedvenc női bohóca. Ráadásul szerzőnk gyakorta használ francia kifejezéseket ott is, ahol az teljességgel felesleges, így tehát zavaró (mert az bizony már csak okostojáskodás, hogy pl. a nők kontyát – miért épp azt? – sokszor franciául írja). Moore rendkívül színes, kavargó világot tár elénk, de nem áll meg időben: végül már káprázik a szemünk az átláthatatlanul tobzódó francia kifejezésektől, helyszínektől, nevektől, ám közben maga a történet bizony nem sokat halad, mi több, egyre zavarosabbá válik. Maga a Moore-i humor sem olyan szellemes és sziporkázó, mint pl. a Biff evangéliumában, vagy a Tiszta szívásban. Túldimenzionált, rikító szó-színekkel megfestett Párizs tárul elénk, amitől végül könnybe lábad a szemünk, ám ezek – sajnos – nem az öröm könnyei.
És akkor most jöjjön egy nagy DE!
Tény, hogy Moore Te szent kék! című regénye nem a szerző eddigi legjobb műve, DE mégis kötelező olvasmány azoknak, akik szeretik a meghökkentő fordulatokat, bővérű humort, borzongató misztikumot, no meg a festőket és képeiket. Nekem a könyvből Toulouse-Lautrec, a mindössze 1,37 m magas (szülei első unokatesók voltak!) gróf és piktor figurája vált a kedvencemmé: ez az ópium-konyak-„zöld tündér” bódulatban a Montmartre szűk utcáin kódorgó „lotyók kedvence” olyan fickóvá nemesült Moore tolla alatt, akit bizony szívesen neveznék a cimborámnak. Úgy vélem, ha őt teszi meg a szerző főszereplőnek, a regény is sokkal érdekesebbre, szórakoztatóbbra sikeredhetett volna.
Ja, és a kötetben számos festmény fekete-fehér képe is látható, ami viszont klassz!
FESTMÉNY: Toulouse-Lautrec – Csók az ágyban – forrás: Wikipaintings
FOTÓ: Wiki
A könyv eredeti címe: Sacré Blue
Fordító: Pék Zoltán
Szerkesztő: Bordás Veronika
Olvasószerkesztő: Balogh Béla
Korrektor: Horváth Krisztina
Oldalak száma: 352
Borító: puhakötés ragasztva
ISBN: 9786155272356
Megrendelhető: AGAVE
Moore regénye angolul az Írók Boltjából
